50 óra figyelem...

Valami történt.

Garra mondtam már sok butaságot, de nem mindig serénykedek megérteni ezeket a dolgokat. Már amiket mondok. Egyszerűen kifutnak... aztán kisvártatva felfogom és onnan adja magát a kérdés, Mivaaaan???
A tegnaphoz takjel is járt, morogtam is... próbáltam nem koncentrálni rá, de ilyenkor az ember hajalmos befelé révedni, és olyan dolgokon kapod magad hogy már meg se lepődsz. Az álmaid átkúsznak az ébrenlétbe, de ez már alap. Ezt már Te is tudod. Viszont az csak tegnap tudatosult bennem, hogy van némi hatalmam a dolgok felett ilyenkor. Ha próbálom nem észrevenni az ellenőrt akkor egyszer csak eltűnik. És tényleg. És ha kedves vagyok a dolgokhoz akkor azok visszamosolyognak. Tegnap komoly küldetésem volt... próbáltam nem elbaszni mindent.

50 óra ébrelét után már semmi sem tűnik igazinak. Sem a problémák, sem a forgalom, sem az éhség, sem a hideg, a bor málnaszörpszerű lesz, és minden pillanatban úgy érzem híjján vagyok az értelemnek, hogy összerakhasam azt a különleges mondatot aminek a szavai, mint apró kalapácsok kopácsolnak a fejemben egyfajta folyamatos ütemet biztosítva a létezve-levéshez, mégis túlságosan a távolban ahhoz hogy érdemi hatást gyakoroljanak a lefolytatott kommunikáció bármely szintjén. Aztán rájöttem, hogy úgyse fogom tudni elmondani... talán legközelebb. És akkor cselekvésre ragadtatom magam, mert amit eddig zagyváltam nem kimondottan hihető. Ilyenkor nem tudom kifejezni magam. Ilyenkor minden olyan távoli és minden olyan szép. Úgy érzem magam, mint egy kísértet és hogy ez a peckes ütemű kopogás végig fog kísérni az életemen, ha nem teszek gyorsan valamit. De túl könnyű vagyok, és a szavaim is könnyűek. Aztán jön hirtelen ez a meleg érzés és ez az illat. A tél jut róla eszembe, és valami ami nagyon fájt. És már otthon vagyok és csak ez az illat van és ez a melegség. És a csend, és a hó.

Álmodok.