Koboldok

Vannak olyan napok amiknek nem kéne lenniük.
Ez most pont egy olyan nap.
Kerek fenéken ül a semmi a szájában cigi lóg és BÁMUL.
Nem vagyok elég álmos, hogy aludjak,
De elég fáradt vagyok, hogy ne menjek sehova.
Elvesztettem a távirányítót az élethez.
Pipázok és hatalmas, dagadt szürke birkák ugrabugrálnak a fejem körül.
Az egyetlen dolog amit ma csinálni szeretnék, az odakint úúútálja a világot valahol.
Próbálok hasznos időtöltés után nézni és mosogatni vagy takarítani.
De minden sarokból előkerül egy-egy méteres fekete hajszál.
Bah! -és szörtyögve dúzzogok tovább.
Aztán megjönnek. TE JÓ ÉG!
Egymás után püffögnek be egy pici ajtón.
"Mérhetetlenül örülök, hogy komoly, rántotthússzerű éber óráiból ránk pazarol egy párat drága uram!" - mondja az egyik kellő komolysággal a hangjában és mérhetelen vigyorral a pofáján.
"Elvétve ugyan, de nyilván előfordul, hogy eszébe jutunk, kedves Mester!" - duruzsolja behízelgő képpel a másik.
"Mi sem felejtettük ám el nagyságodat, legmorcosabb, minden morcosak közül!" - közli gonosz kicsi mosolyt és pengéles apró fogakat villogtatva a harmadik.
"Nem vagyok adócsaló!" - rebegem félénken, erre tüdőszaggató, sipákoló görcsös röhögésbe kezd mindhárom, és a térdüket csapkodják féktelen jókedvükben.
"Ha meg nem sértjük, drága Mester és ha ideje engedi és van gusztusa elviselni az olyan alantas férgek társaságát, mint a magunk kicsi kompániája, akkor esdekelve kérnénk... egy képet Mester, mindhármunkról." - kérlel a csuklyás, ahogy az őszinteség gyalázatos utánzata vitustáncot jár sunyi vonásain.
"Apró kérés nemde, Nagyságos uram? És bőséggel megfizetnénk a fáradozásait." - csicsergi a társa. Horgashátú vézna teremtés kalapját gyűrögeti, majd zsákot vesz elő és elémszórja az asztalra "kincseit": törött gyémántokat, karcos öreg tükröket, tetem-meleg kövér pondrókat, faragott apró csontokat, haldokló csecsemők ajkáról lopott utolsó lélegzetet. Koboldpénz.
"És mire a hajnal pirkad, alás szolgáidként eltűnünk, ahogy jöttünk, ígérjük." - esdekel a harmadik, ahogy közelebb totyog, falábai úgy kopognak a parkettán, ahogy a halál szalad ravatal napján a koporsófedélen.
Én pedig szélesedő kegyetlen mosolyuktól kísérve tollamért és egy ív papírért nyúlok, és a pipaparázs rosszalló sercegése mellett munkához látok.

A magas fekete alaknak éjjel az ajtóm előtt üzenem: A nyomorult kurva anyádat, azt a hullamosó törpét, hogy kilenc rézfaszú ördög kergesse a pokol kapujáig.

Meg vagyok bántva.