Mindenféle zenét szeretek, de a minap képes voltam produkálni egy olyan újfajta hangulatot amire nem sikerült zenét találnom, aztán azt hittem mégis, de aztán mégse.
A hangulat megélése egyfajta látens nyughatatlansággal jár, pici belső mocorgással. Kb. ennyit sikerült eddig biztosan megfigyelnem. Nem eszik bluest, jazzt, stonert, electrót, rappet, hiphoppot, sem különböző fémeket. Még a kényelmesen kegyetlen kísérteti / kísérleti zenéket is visszaköpi amiket pedig amúgy legtöbb belső lényem szeret... adtam neki Valikát, Zoli-Attila-Arián-Ági-Dániel-t, Palikát sokat, komoly nyomást, gitárvinnyogást, falkaparást és edényzörgést. Leszarta mit mond Mr. Tom Waits, Mike Patton, Yoko Kanno, James Cotton, Serj Tankian, Trent Reznor, Erőskarú Lajos, és Boróka Ervin. Szóval lehetetlen fickó, a maga nemében teljesen egyedi.
Pedig Tool-ra mosogatni az egyik legjobb dolog a világon, vagy Gorillaz-ra rajzolni, Nirvana-ra a seggem mosni... üvöltve, Cadaveres de Tortugas-ra sakkozni, Ella Fitzgerald-ra kávézni. Mert nincs szívfájdalom amit Tom Waits nem gyógyít meg, vagy sörözés amire Flogging Molly-nélkül elindul az ember, vagy autóút amit nem a Kyuss kísér. Franz Lehar tudja milyen mikor el akarom pusztítani a világot, és a Muzsikás mindig eszembe juttatja, hogy míg megdöglök magyar leszek. Régebben Machine Headre keféltem... azok voltak a szép idők :)
Lássátok feleim így vagyunk én meg a zene. Mikor a sötétbe voltam zárva, az volt a legnagyobb szívfájdalmam, hogy nem hallgathattam Nine Inch Nails-t... meg a bogarak. De akkor is Luke Kelly-t énekeltem, mert amíg zene lesz kedves lények a képernyő előtt, addig bármilyen szarból ki tudunk mászni.
Szájmon szólt... Uff!
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment