Károly bácsi emlékére...

Tegnap furcsa dolog történt velem. Félteve őrzött látomás, amit megosztok azzal, akivel érdemes.
Találkoztam egy öregemberrel. Nem, ez így csúnya. Találkoztam egy jól öltözött idős úrral. Az időről beszélgettünk, mármint megkérdezte mennyi az idő és én megmondtam. Erre megkérdezte tényleg annyi-e. Erre azt válaszoltam egy félmosoly kíséretében, hogy persze tudom hogy az idő nem létezik.
- Aha! Nade honnan tudja??? -kérdezte nevetve. Ekkor fecsegésbe kezdtem, hogy az idő maga abszurd fogalom, és hogy vagy tartam, vagy szubjektív szemléleti forma, vagy..
De leintett.
- Emberem! Tudja maga mennyi ideje van még hátra? Nem tudtam. Nevetett. Azt mondta csak az az ember van tisztában az idő fogalmával, akinek már nincs.
Logikus. Ezzel el is merengtem volna, de tovább beszélgettünk. Kiderült, hogy tüdőrákja van, és évekkel ezelőtt eljött otthonról, mert nem bírta nézni, ahogy a családja szenved miatta. Diplomás volt, történelmet tanított régen és jóideje az utcán élt. Mikor szóvá tettem, hogy nem látszik rajta, elmondta, hogy már csak néhány hete van hátra és hogy mostmár nem fog kuporgatni. Pár napja valami olcsó szállóban lakik és vett ruhákat abból a pénzéből ami maradt. Most meglátogat régi helyeket, épp galambot ment etetni az iskolához ahol anno dolgozott. Elmesélte mit fog még csinálni. Egy festmény jutott az eszembe. Az egész beszélgetésben az volt a megdöbbentő, hogy egyáltalán nem volt szomorú. Sőtt, néha csak azért nem nevettük el magunkat mert ilyen téma mellett nem illik. Persze cinkos pillantásokat váltottunk. Megkérdezte hány éves vagyok és én megmondtam. Aztán megkérdezte hogy én mit fogok "még" csinálni, megmondtam.
- Akkor eggyezik az izlésünk! - mondta és mostmár nevettünk. Itt rövid csend támadt majd megkérdezte, hogy és velem mi van. Ekkor szintén röhögtünk, és én majdnem azt válaszoltam, hogy én is haldoklom, de a jólneveltségem közbeszólt ami nagy kár mert szerintem fetrengett volna. Szerintem látta rajtam, hogy valami ilyesmit akartam mondani, mert azt mondta, hogy az idő lehetőségek sorozata, és döntésekben mérik. Ő amikor megtudta, hogy gyógyíthatatlan, öngyilkos akart lenni, de gyáva volt. Most azt kívánja bárcsak elütné valami. Még beszélgettünk egy kicsit, a padon ülve és sok metró elment már, mire felémfordult és a szemembe nézett. Tudta, hogy tudom, hogy igazat mond. Látta, hogy nem vagyok szomorú és nem sajnálom őt. Köszöntünk, és a következő metróval elment. Én még ültem egy kicsit. Nem úgy gondoltam rá, mint valakire aki meg fog halni. Galambot etetni ment.
Azt mondta örül, hogy velem futott össze. Nem emlékszem rá, hogy valaha is kaptam volna szebb dícséretet.

2005. november 11.