Reggelt...

Nyolckor keltem és eltrappoltam a Deákra feltöltőkártyáért, mert aggódtam egy adag eltűnt kimutatás miatt. A Deákon még zárva volt a Relay, ezért elmentem a Lehelre, mert ott minden hamarabb nyit. Nem volt feltöltőkártyájuk, viszont odalépett hozzám egy iszonyatosan öreg csöves és miután értésére adtam, hogy nincs pénzem spontán közölte, hogy ő most azért tart itt mert annó fegyvert adott el az oroszoknak, erre annyit mondtam hogy ha a gyártásban helyezkedett volna el ma valószínüleg milliomos lenne. Egészen meg volt semmisülve.
Hazazuhogtam és közben az embereket figyeltem a metrón (meg egy manót, de az valószínüleg nem volt igazi). Nyilván van bennem valami ami miatt engem állandóan bámulni kell, valahol mondjuk érthető... életem egyik főszereplője vagyok, ők meg csak nyomorult statiszták... bámulják a sztárt. (vagy csak megint elaludtam a hajam és basztam reggel tükörbe nézni)
Jó magyar szokás szerint méregetik egymást a munkába igyekvők, először a cipőt nézik, majd a többi szociális jelentősséggel bíró szupernormális ingert, "Vajon többet keres, mint én?" viszhangzik némán a kocsiban. Azonnal kiszúrom azt a hármat, akit jobb híján nyitott tüdővel löknék a szerelvény alá, rettegéstől fénylő könnyben úszó tekintettel. (Kibaszottul hiányzol Primus.)
De hagyom őket lebegni inkább a szomatizáció mocskában és felnyomulok a mozgólépcsőn jobbra tartva, ahogy azt a kultúrországokban szokás, majd egy marék apróért cserébe kapok a pékségben egy kolbászos rudat és némi infót: a szomszéd üzletben kapható feltöltőkártya.

Kevéssé Ismert Tények Budapestről #3126:
- Minden amire valaha is szükséged lehet, az otthonodtól 300 méteren belül kapható.

Eddig bárhol laktam, ezen a távon belül volt legalább 1 szexbolt, teaház, közért és kocsma.
Az asztalomon hever egy rajz egy lányról, aki tavaly nyáron tűnt el. Mai napig sem tudom mi történt vele. Már kezdek azon a véleményen lenni, hogy sohasem létezett.
Az eszem pedig egy másik lányon jár, aki valahol kint harcol a világban és mikor rágondolok olyan érzésem lesz, mintha valamely tagomat, vagy szervemet hiányolnám, amit valaki másba műtöttek. Ha szerelmes típus lennék már beleestem volna, mint ló a gödörbe, de ami késik nem múlik.
Orvosilag nem vehetek be többet altatót, sőt úgy kell változtatnom az étkezési szokásaimon, hogy a vérnyomásom növekedjék, merthogy betegesen alacsony. Mikor azzal védekeztem, hogy az életem tüntetés és stressz mentes, a doktor úr úgy reflektált, hogy ez csak nekem jó, a gyógyszeriparnak nem. Üdítőnek találom, ha egy orvosban van önirónia.
Kelletlenül bár, de még mindig honlap sablont tervezek, valószínüleg befejezem lassan és áttérhetünk a gyártásra ami egy fokkal jobb (merthogy pizzát eszünk, kólát iszunk és pornót nézünk).
Ma van Róbertnek a születésnapja, tehát átmegyek Zsuzsmónak segíteni cipekedni, főzni és sütit sütni, nem mintha annyira igényelné a segítséget, nagyon jól főz.
Iszonyatosan apadnak a forrásaim... feltöltő kártya, bérlet és lassan állhatok ki a sarokra nyakamban egy táblával: "Világokat pusztítok el kajáért!"
Az a baj, hogy manapság a Főgonoszokra nincs szükség a munkaerő piacon, bezzeg a '60-as években. (Óhh Nixon... ohhh Richie... te voltál a legnagyobb.)
Meg szertném nézni moziban a Tideland-et, és ha életem fénysugarát nem vezetik ma az irodában kivégzőosztag elé, akkor megpróbálom magammal rángatni.

És most emelem újra a búcsúpoharat uraim. Primus és Jocó, A Gép. Szeptember 6 van és ez megint egy elcseszett év nélkületek. Az elvállást nem gyászolom, hálát adok, hogy éltetek.

Robira viszont köszöntőt iszok, tartsa meg az élet jó egészségben.

Good night and joy be with you all