Földiekkel játszó égi tünemény, istenségnek látszó torz, mutáns, kehes ringyó!!!!
A düh, kegyetlen tanár. Az életet is képes kihajszolni az emberből, sőt balsorsába vezeti, és elveszejti egy pillanat alatt. Az igazi düh, fortyogó, kegyetlen és belülről emésztő maró semmi... Üresség, tehetetlenség és magány.
Én az izmok munkájával kergettem el, mert ha már negatív energiák hajtanak és űznek legalább építő jelleggel használjam őket. Így tanultam, így gondolom, ez vagyok. Futottam... annyit futottam, hogy már nem volt tér, nem volt hely... hogy már csak a mozgás extázisa maradt... és akkor RESET. Fél óráig nem is néztem körbe, hogy hol vagyok. Csak a légzésemet figyeltem, ahogy kapkod kétségbeesetten, issza a hideg levegőt a tüdőm, sipítva, mintha azoknak a lelkeit is magambaszívnám akiknek ez volt az utolsó lélegzetük.
Nem is emlékszem mikor éreztem utoljára hasonlót. És ettől a gondolattól elmosolyodtam. Mert kit érdekel? Mi a faszért zavar engem tulajdonképpen ez a düh? Most hogy már nincs persze végre el tudok gondolkozni ezen és ez pompás, de tényleg... És rájöttem, hogy nem zavar. Mert megélem, mert foglalkoztat, mert megmozgat. Mert számít, mert fontos nekem. Innen tudom a leginkább. És teljesen igaza van, amikor nem hiszi el amit mondok. A lehető legjobban teszi. Mert MOST érzem, hogy mennyire is számít igazán. De ezt nem fogom elmondani. Nem öntöm szavakba, nem járom körül egy pár cifra gondolat barokkos udvari keringőjével, nem szövöm az orra előtt szép képekbe, mert neki sem erre van szüksége és nekem se. De tudom hogy nekem mire és egyre biztosabban tudom. Látok. Érzek. Lüktetek. Már nem csak a lélegzetemet hallom, hanem azt ahogy a vérem dübörög, ahogy minden sejtem egyszerre sóhajt fel.
Jaj de kutya kegyetlen izomlázam lesz holnap...
Ma pedig megfelelően érett, komoly és a végletekig megfontolt, bölcs férfiak társaságában az élő szart is kianyáztam üvöltve a lelátó egy másik szegletében elhelyezkedő amúgy szintén megfontolt és normális körülmények között valószínüleg szintén bölcs férfiak csoportjából. Ezzel sikerült kiűznöm magamból utolsó megmaradt démonomat, a keserűséget. Talán ők is ezt tették. Ha belegondolok, vannak azért tiszteletreméltó kvalitásaik. Például rendszeresen kijárnak minket és a csapatunkat szídni annak ellnére hogy 4-5 éve egyetlen meccset se nyertek ellenünk. Betudhatjuk-e ezt technokoltól bűzlő fanatizmusnak, vagy valami merészebb, valami magasztosabb erő munkál-e bennük a 2 fél tömény keverttel karöltve? Talán reménykednek...
Ezt később ki fogom egészíteni egy kegyetlen igazsággal, de ma elég a tudat, hogy nem is annyira messze borittas bájjal ott szuszog egy tündér, egy csodálatos nő, aki fel akarja falni az agyamat. :) És ez bármilyen fura, és bármilyen negatívan vélekedik rólam néha, hihetetlen örömmel tölt el.
Mindenkit üdvözlök a Kali Yugában!
Ördög hozott... ördög hozott.
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment