Intermezzo 8.

" - Külföldön elmésebbek a nők nálam? - kérdezte a lány, szemét lesütve. - Ugye, elmésebbek?
- Nem elmésebbek - mondta G. A.
- Dehogynem - mondta a lány. - Sokkal elmésebbek. Elhitetik a férfiakkal, hogy azok erősebbek, bátrabbak, okosabbak s a világ urai.
- Nem mindegyik hiszi el - mondta G. A.
- Külföldön találkozni fogunk olyan elmés nőkkel - mondta -, akik elhitetik magával, hogy szerlmes beléjük.
- Olyannal nem fogunk találkozni - mondta G. A.
A lány hallgatott. - Sokkal bölcsebbek és szellemesebbek nálam - mondta egy idő múlva. - Olyannal is találkozni fogunk, aki elhiteti magával, hogy elmúltam.
- Hogy elmúltál? - ismételte G. A. szórakozottan.
- Hogy elégtem művelt külföldi elméjének villámcsapásaitól, ellobbantam s megsemmisültem. S akkor el fog hagyni, kedves G. A. "

" Id. Larra bólogatott. - Sejtettem - mondta egykedvűen, apró, gyulladt szemével szaporán pislogva. - A mai fiatalság! Mi egyebet lehet várni, fiatalember, egy elkorcsosult nemzedéktől, mely a gyávaságot összetéveszti a tapintattal, a közönyt a szerénységgel, a némaságot a csönddel? ... "

Déry Tibor " G. A. úr X.-ben "

" Opifex rerum "

nem vagyok biztos az általam tudnivélt dolgokban, de nem kételkedem.
amint kiderül, hogy egy dolog nem úgy van ahogy én gondolom, kérdés nélkül képes vagyok megváltoztatni a véleményemet, de addig sem kételkedem.

Látom a fogaskerekeket a festett, színes burkolat mögött.
Látom hogyan sétálunk óraműpontossággal, mégis látszólag véletlenszerűen a futószallagon amit úgy nevezünk: élet.

A napok számomra már rég összemosódtak, az idő elvesztette a jelentését, és az értelmét.
Idő soha nem volt. Ha lett volna nem vesztette volna el az értelmét. Változás van. Fluxus van. Hullámok vannak. Idő az nincs.

És ti féltek a változástól, mert veszteségként élitek meg. Minden nap változtok és mégis ugyanolyanok maradtok. Ez talán csak a "lélek" jelenlétével magyarázható. Talán.
Vagy legalábbis valamilyen spirituális rendező elv az emberi pszichében, amelyre nem hat a változás. Pontosítok... amelyre nem hat a változás, kivéve az érzések egyik formáját: a szenvedést.
Mert a célok és értékek csak akkor válnak világossá, ha "anti-célokat" élünk át. Addig semmiképpen sem vagyunk képesek igazán kívánni és értékelni az otthon komfortját, amíg nem aludtunk az utcán.
(közhelyesebben szólva)
A baj az, hogy mire rájövünk mi lett volna a jó lépés, jó megoldás, mi az ami boldoggá tett volna, addigra az a dolog általában már visszahozhatatlanul elvész. És a felismerés olyan űrt hagy maga után, amit hiába valóságokkal próbáltok megtölteni akár egy életen át.
Csak a szenvedés tud rávezetni és ráébreszteni arra mire van igazán szükségetek. Szükségünk.

Ha megfogadod a tanácsom, most felállsz és odamész a kedvesedhez és szó nélkül megöleled és olyan sokáig öleled amíg jólesik. Legyél önző. :) Vagy hívd fel a lányt, vagy fiút akibe szerelmes vagy és hívd el a parkba vagy bárhová és mondd el neki mit érzel. Most én is ezt fogom tenni...

Rajzolok most ide egy elefántot, mert szeretlek Téged. Tudom hogy ez nyálasan hangzik, de tekintve a változás végtelen számú lehetőségeit ez az elefánt fogja szimbolizálni, hogy akár barátok is lehetnénk, te és én.

( ne ijedj meg, nem beteg csak adtam neki egy kis salátát, hogy legalább arra az 5 percre fogja be a pofáját amíg megrajzolom és kiszínezem. Most azt majszolja nagy bőszen. Lehet hogy nem látszik rajta, de tiszta okos. Legalábbis ezt mondták a National Geographic-on. )

Felhőkkel teli fészek...

" A sötétség a tér egy ismeretlen kiterjedése..." -írta Déry Tibor, mikor G.A. X-ben, a szállodaszoba vaksötétjében botorkál kiutat keresve. A tér egy ismeretlen kiterjedése... ahol minden lehetséges. Ahol bármi lehetséges. Az ismeretlent az emberi agy pedig nem szereti, minimum segédvonalakat erőszakol belé, megpróbálja felmérni és értékelni (vajon mikor veszítettük el a képességünket, hogy szembenézzünk az igaz semmivel?), rosszabb esetben pedig elmossa a határvonalat képzelet és érzéklet között és jó húsgép módjára megtölti hangokkal, szagokkal, az álmaink határán tenyésző kigondolatlan és megformálatlan rémségekkel. Kevés ember bírja remegés nélkül állni, ha saját képzeletével kénytelen szembenézni. A térben, ahol a látás hiánya miatt minden zaj, csusszanó nesz felerősödik, hangosabbnak és közelebbinek tetszik, és ahol a racionális gondolat elvész a kényszerképzetek között, ahogy az ember egyre közelebb botorkál az őrülethez.

Ezért félünk a sötétségtől... időtlen, határtalan játszótere rémálmainknak.

Ha nem emésztene az ősi félelem, megzabolázhatnánk ezt a helyet... hasznunkra lehetne, ha egymás mellé kipakolhatnánk érzéseinket, gondolatainkat, álmainknak, sajgó emlékeinket és emésztetlen vágyainkat, mint egy abroszra az étkészlet darabkáit. Áttekinthetően, egy helyen ahol megférnek egymás mellett, ahol egyiknek sincs elsőbbsége, ahol nem érvényes a hétköznapok józan csatarendje. Úgy vizsgálhatnánk őket, mint még sohasem. Vajon milyen következtetéseket és felbecsülhetetlen tapasztalatokat tennénk magunkévá ebben a különös állapotban?

Feltéve ha túl tudnánk jutni saját agyszüleményeink útvesztőjén a terített abroszig...

Micsoda káprázat...

Fény és árnyék

Intermezzo 7.

" Mondhatom magának sokszor halálosan fáraszt, hogy embernek kell mutatnom magam, holott semmi közöm, ahhoz ami emberi... "

Thomas Mann " Tonio Kröger "