" A sötétség a tér egy ismeretlen kiterjedése..." -írta Déry Tibor, mikor G.A. X-ben, a szállodaszoba vaksötétjében botorkál kiutat keresve. A tér egy ismeretlen kiterjedése... ahol minden lehetséges. Ahol bármi lehetséges. Az ismeretlent az emberi agy pedig nem szereti, minimum segédvonalakat erőszakol belé, megpróbálja felmérni és értékelni (vajon mikor veszítettük el a képességünket, hogy szembenézzünk az igaz semmivel?), rosszabb esetben pedig elmossa a határvonalat képzelet és érzéklet között és jó húsgép módjára megtölti hangokkal, szagokkal, az álmaink határán tenyésző kigondolatlan és megformálatlan rémségekkel. Kevés ember bírja remegés nélkül állni, ha saját képzeletével kénytelen szembenézni. A térben, ahol a látás hiánya miatt minden zaj, csusszanó nesz felerősödik, hangosabbnak és közelebbinek tetszik, és ahol a racionális gondolat elvész a kényszerképzetek között, ahogy az ember egyre közelebb botorkál az őrülethez.
Ezért félünk a sötétségtől... időtlen, határtalan játszótere rémálmainknak.
Ha nem emésztene az ősi félelem, megzabolázhatnánk ezt a helyet... hasznunkra lehetne, ha egymás mellé kipakolhatnánk érzéseinket, gondolatainkat, álmainknak, sajgó emlékeinket és emésztetlen vágyainkat, mint egy abroszra az étkészlet darabkáit. Áttekinthetően, egy helyen ahol megférnek egymás mellett, ahol egyiknek sincs elsőbbsége, ahol nem érvényes a hétköznapok józan csatarendje. Úgy vizsgálhatnánk őket, mint még sohasem. Vajon milyen következtetéseket és felbecsülhetetlen tapasztalatokat tennénk magunkévá ebben a különös állapotban?
Feltéve ha túl tudnánk jutni saját agyszüleményeink útvesztőjén a terített abroszig...
Micsoda káprázat...
Fény és árnyék
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment