Zsánerképek 2.

Mert úgy gondoltam ez már nagyon a vége... mert az ébresztőt nem hallottam, hanem bizserget. Kopogott a delírium az ablakon és mégis átfordultam és megszólítottam az álmomban látott nőt, hogy megint nem jött el az apokalipszis. A csak morgott valamit, űtünk, pipáltunk. Mikor belül üvöltve szorgoskodni kezdett úgy döntöttem elmegyek megnézni honnan jön a fény. Az utolsó pillantás amit az arcára vetettem azt az illúziót keltette, hogy ő bizony sír... csak a könnyei befelé potyognak, fáradt az én kincsem.
Ezérthát csekkoltam lapulnak-e a borostyánban töcskék, de aztán magamat kinevetve tovább álltam merthogy ahhoz még túl korán volt. Elindultam hazafelé, ahol a hideg képzeteim várnak felakasztva rendben a fogasra, és közben még tekergett egy kicsit a talpam alatt a város, álmosan mocorgott, kuncogó zsömlékkel megrakott kegyetlen külsejű dömperek fújtattak mindenfele és kedélybeteg forgalmi lámpák pislogtak még vaksin. Valamely tréfás isten elébem rendelte a szerencsétlenségéről meggyőződött főpincért, aki kávéját kavargatva, bizonygatta magának teljes átéléssel, hogy a sors kegyetlen és főleg huncut, kolbászos szájszagú pedofil öregember lehet, hogy mindig vele rázatja ki egy savanyú cukor fejében ősöreg ráncos fütykösét, ám amikor meglátott, minden gondja elszálhatott valószínűleg mert együttérzéstől át meg átjárt hangon hirtelen felémnyújtotta a csészéjét és ilyettén szólt: Kéred?
Valószínüleg elmúlt a reggeli frisseségem és vele vajmi emberi tartásom amit tündérkém csöpnyi vackában még remegve őrizgettem, de azért csak elhárítottam köszönettel és a szemem már egy kirakat üvegablakáért pásztázta a teret, mert nem hittem el, hogy nézhetek ki ilyen szarul. Végül nem győződtem meg kedélyes másságom újszerű árnyalatáról, viszont itthon az ajtón belépve konstatáltam a kuplerájt, ami csöppet sem bizalomgerjesztően a fotelomban pöffeszkedett. "Röhhh..." - mondottam és statikuskáosszá rendezésébe kezdtem. Ezt akkor függesztettem fel mikor ráébredtem mennyire éhes vagyok. Kilépve a grundra tapasztaltam a minden nyitott ablakból áradó, barna illatokat... Ó.
Pörkölt arabica, espresso, kapucsínó, instant diák-duzzasztó, és kancavigasztaló... Éjfekete képzetek, mézédes marasztalások, kormos, kaparó mégis gyengéd szellőként körüllengték az udvart táncoltak, feleseltek és kergetőztek a kicsi kanalak és csészék csilingelésére. Kofffffffein.
Megettem életem legkiadósabb és legkövérebb gyroszát és nekiláttam a napi semmittevésnek, csak úgy szokásos módon két vállal és dolgoztam, rajzoltam, énekeltem, szerelembe estem, felocsúdtam, rákendrólóztam és körbe körbe jártam a szobát, mocskos idiljeimet és páratlan zoknikáimat keresve, hogy ha ma visszamegyek a Rengetegbe, tudjak kortalan örömöket vinni ajándékba a nagyvilágból.

Mert úgy gondolom, hogy ez egy jó nap.