Újra eljött az idő, hogy bemutassuk a Stella Díj idei évi jelöltjeit. Stella név a 81 éves Stella Liebeck előtt tiszteleg, aki sikeresen perelte 2.9 millió dollárra a McDonald's étteremláncot miután harmadfokú égési sérüléseket szenvedett a magára öntött kávétól. Ennek emlékére osztják ki minden évben a Stella díjat az Egyesült Államok legnevetségesebb kártérítésiperének. S most következzenek az idei év jelöltjei:
1. Kathleen Robertsonnak (Austin, Texas) 780,000 dollárt itélt az esküdtszék mert egy bútorboltban áteset egy szaladgáló kisgyereken és eltörte a bokáját. Az üzlet tulajdonosát meglepte az ítélet, mert a szaladgáló kisgyerek Kathleen Robertson gyermeke volt.
2. A 19 éves Los Angelesi Carl Truman 74,000 dollárt és orvosi kiadásainak megtérítését kapta, mert a szomszédja áthajtott a kezén Honda Accordjával. Mr. Truman nem vette észre, hogy valaki ül a kocsi kormányánál, miközben megpróbálta ellopni a gépkocsi dísztárcsáit!
3. Terrence Dickson (Bristol, Pennsylvania) kifelé tartott abból a házból amit éppen kirabolt. A garázson keresztül próbált kijutni a házból, de mivel az ajtónyitó automatika meghibásodott nem tudta kinyitni. Természetesen megpróbált visszajutni a házba, de a garázst és a házat összekötő ajtó bezárult miután becsukta maga mögött. A ház tulajdonosa éppen nyolc napos vakációját töltötte, ezért Mr. Dickson nyolc napig a garázs rabja maradt. Egy rekesz Pepsin és egy nagy zsák kutyatápon élt egy hétig . Beperelte a tulajdonos biztosítóját, mert a helyzet túlzott mentális kínokat okozott számára. Az esküdtszék 500,000 dollárnyi kártérítést ítélt neki.
4. Jerry Williams (Little Rock, Arkansas), 14,500 dollárt és orvosi kiadásainak fedezését nyerte, mert a szomszéd vadászkutyája megharapta a fenekét. A vadászkutya a szomszéd bekerített kertjében volt láncon. A kártérítés kevesebb volt, mint vártak, mert az esküdtszék úgy érezte, hogy a kutyát enyhén provokálta Mr. Williams azzal, hogy folyamatosan légpuskával lőtte.
5. Egy Philadelphiai éttermet 113,500 dollár kártérítés megfizetésére kötelezték, miután Amber Carson (Lancaster, Pennsylvania) elcsúszott a földre öntött röviditalon és eltörte a farkcsontját. Az ital azért volt a földön, mert Ms. Carson kb. fél perccel korábban a barátjára öntötte miközben vitatkoztak.
6. Kara Walton (Claymont, Delaware) sikeresen perelte egy disco tulajdonosát, mert leesett a toalett ablakából és kitörte két első fogát. Ms. Walton megpróbált lelépni a szórakozóhelyről a WC ablakon keresztül, mert nem akarta kifizetni a 3.50 dolláros számlát. 12,000 dollárt és fogászati kiadásainak fedezését ítélte az esküdtszék.
7. Talán az idei befutó Mr. Merv Grazinski (Oklahoma City, Oklahoma). Mr. Grazinski vett egy vadiúj 32 láb (majdnem 10 méter) hosszú Winnebago lakókocsit. Első útján hazafelé az autópályán beállította a sebességet 110km/h-ra, majd elhagyta a vezetőülést és hátrament, hogy készítsen egy kávét. Mint az várható volt a lakókocsi letért az autópályáról, összetört és felborult. Mr. Grazinski beperelte a Winnebagot, mert nem jelezték a használati utasításban, hogy menet közben nem hagyhatja el a vezetőülést. Az esküdtszék 1,750,000 dollárt és egy új lakókocsit ítélt meg Mr. Grazinskinek. Ezekután a cég megváltoztatta a használati útmutatókat, hátha még egy ilyen balfasz vesz tőlük lakókocsit.
Amerika: az ország, ahol megéri idiótának lenni.
Thursday, September 27, 2007
Monday, September 24, 2007
Károly bácsi emlékére...
Tegnap furcsa dolog történt velem. Félteve őrzött látomás, amit megosztok azzal, akivel érdemes.
Találkoztam egy öregemberrel. Nem, ez így csúnya. Találkoztam egy jól öltözött idős úrral. Az időről beszélgettünk, mármint megkérdezte mennyi az idő és én megmondtam. Erre megkérdezte tényleg annyi-e. Erre azt válaszoltam egy félmosoly kíséretében, hogy persze tudom hogy az idő nem létezik.
- Aha! Nade honnan tudja??? -kérdezte nevetve. Ekkor fecsegésbe kezdtem, hogy az idő maga abszurd fogalom, és hogy vagy tartam, vagy szubjektív szemléleti forma, vagy..
De leintett.
- Emberem! Tudja maga mennyi ideje van még hátra? Nem tudtam. Nevetett. Azt mondta csak az az ember van tisztában az idő fogalmával, akinek már nincs.
Logikus. Ezzel el is merengtem volna, de tovább beszélgettünk. Kiderült, hogy tüdőrákja van, és évekkel ezelőtt eljött otthonról, mert nem bírta nézni, ahogy a családja szenved miatta. Diplomás volt, történelmet tanított régen és jóideje az utcán élt. Mikor szóvá tettem, hogy nem látszik rajta, elmondta, hogy már csak néhány hete van hátra és hogy mostmár nem fog kuporgatni. Pár napja valami olcsó szállóban lakik és vett ruhákat abból a pénzéből ami maradt. Most meglátogat régi helyeket, épp galambot ment etetni az iskolához ahol anno dolgozott. Elmesélte mit fog még csinálni. Egy festmény jutott az eszembe. Az egész beszélgetésben az volt a megdöbbentő, hogy egyáltalán nem volt szomorú. Sőtt, néha csak azért nem nevettük el magunkat mert ilyen téma mellett nem illik. Persze cinkos pillantásokat váltottunk. Megkérdezte hány éves vagyok és én megmondtam. Aztán megkérdezte hogy én mit fogok "még" csinálni, megmondtam.
- Akkor eggyezik az izlésünk! - mondta és mostmár nevettünk. Itt rövid csend támadt majd megkérdezte, hogy és velem mi van. Ekkor szintén röhögtünk, és én majdnem azt válaszoltam, hogy én is haldoklom, de a jólneveltségem közbeszólt ami nagy kár mert szerintem fetrengett volna. Szerintem látta rajtam, hogy valami ilyesmit akartam mondani, mert azt mondta, hogy az idő lehetőségek sorozata, és döntésekben mérik. Ő amikor megtudta, hogy gyógyíthatatlan, öngyilkos akart lenni, de gyáva volt. Most azt kívánja bárcsak elütné valami. Még beszélgettünk egy kicsit, a padon ülve és sok metró elment már, mire felémfordult és a szemembe nézett. Tudta, hogy tudom, hogy igazat mond. Látta, hogy nem vagyok szomorú és nem sajnálom őt. Köszöntünk, és a következő metróval elment. Én még ültem egy kicsit. Nem úgy gondoltam rá, mint valakire aki meg fog halni. Galambot etetni ment.
Azt mondta örül, hogy velem futott össze. Nem emlékszem rá, hogy valaha is kaptam volna szebb dícséretet.
2005. november 11.
Találkoztam egy öregemberrel. Nem, ez így csúnya. Találkoztam egy jól öltözött idős úrral. Az időről beszélgettünk, mármint megkérdezte mennyi az idő és én megmondtam. Erre megkérdezte tényleg annyi-e. Erre azt válaszoltam egy félmosoly kíséretében, hogy persze tudom hogy az idő nem létezik.
- Aha! Nade honnan tudja??? -kérdezte nevetve. Ekkor fecsegésbe kezdtem, hogy az idő maga abszurd fogalom, és hogy vagy tartam, vagy szubjektív szemléleti forma, vagy..
De leintett.
- Emberem! Tudja maga mennyi ideje van még hátra? Nem tudtam. Nevetett. Azt mondta csak az az ember van tisztában az idő fogalmával, akinek már nincs.
Logikus. Ezzel el is merengtem volna, de tovább beszélgettünk. Kiderült, hogy tüdőrákja van, és évekkel ezelőtt eljött otthonról, mert nem bírta nézni, ahogy a családja szenved miatta. Diplomás volt, történelmet tanított régen és jóideje az utcán élt. Mikor szóvá tettem, hogy nem látszik rajta, elmondta, hogy már csak néhány hete van hátra és hogy mostmár nem fog kuporgatni. Pár napja valami olcsó szállóban lakik és vett ruhákat abból a pénzéből ami maradt. Most meglátogat régi helyeket, épp galambot ment etetni az iskolához ahol anno dolgozott. Elmesélte mit fog még csinálni. Egy festmény jutott az eszembe. Az egész beszélgetésben az volt a megdöbbentő, hogy egyáltalán nem volt szomorú. Sőtt, néha csak azért nem nevettük el magunkat mert ilyen téma mellett nem illik. Persze cinkos pillantásokat váltottunk. Megkérdezte hány éves vagyok és én megmondtam. Aztán megkérdezte hogy én mit fogok "még" csinálni, megmondtam.
- Akkor eggyezik az izlésünk! - mondta és mostmár nevettünk. Itt rövid csend támadt majd megkérdezte, hogy és velem mi van. Ekkor szintén röhögtünk, és én majdnem azt válaszoltam, hogy én is haldoklom, de a jólneveltségem közbeszólt ami nagy kár mert szerintem fetrengett volna. Szerintem látta rajtam, hogy valami ilyesmit akartam mondani, mert azt mondta, hogy az idő lehetőségek sorozata, és döntésekben mérik. Ő amikor megtudta, hogy gyógyíthatatlan, öngyilkos akart lenni, de gyáva volt. Most azt kívánja bárcsak elütné valami. Még beszélgettünk egy kicsit, a padon ülve és sok metró elment már, mire felémfordult és a szemembe nézett. Tudta, hogy tudom, hogy igazat mond. Látta, hogy nem vagyok szomorú és nem sajnálom őt. Köszöntünk, és a következő metróval elment. Én még ültem egy kicsit. Nem úgy gondoltam rá, mint valakire aki meg fog halni. Galambot etetni ment.
Azt mondta örül, hogy velem futott össze. Nem emlékszem rá, hogy valaha is kaptam volna szebb dícséretet.
2005. november 11.
Sunday, September 23, 2007
Intermezzo 17.
"Akármilyen furcsa: a valóságot mindig azok az irodalmi művek közelítik meg a legjobban, amelyeket a legkevésbé tartunk valószerűnek."
Aldous Huxley
Aldous Huxley
Intermezzo 16.
"Amikor egy Buddha megjelenik a földön, akkor mindig sok "bajt" okoz. De ez ellen nem tehet semmit; túláradó örömét, eksztatikus csöndjét egyszerűen meg kell osztania. Meg kell ráznia, fel kell ráznia az alvajárókat, és persze nem mindig tetszik az embereknek, ha megzavarják álmukat. Ki hálás azért, ha felrázzák álmából? De egy Buddha mindig könyörületből ráz; ha egyszer felébredtél, akkor felébred benned a könyürület is. Ha száz embert megráz, akkor abból tíz, csipás szemekkel pislogva, megsejti a lehetőséget, de csak egy fog tényleg felébredni. A több kilencvencven dühösen a másik oldalára fordul."
(Sw Yogabeej)
(Sw Yogabeej)
Saturday, September 22, 2007
Koboldok
Vannak olyan napok amiknek nem kéne lenniük.
Ez most pont egy olyan nap.
Kerek fenéken ül a semmi a szájában cigi lóg és BÁMUL.
Nem vagyok elég álmos, hogy aludjak,
De elég fáradt vagyok, hogy ne menjek sehova.
Elvesztettem a távirányítót az élethez.
Pipázok és hatalmas, dagadt szürke birkák ugrabugrálnak a fejem körül.
Az egyetlen dolog amit ma csinálni szeretnék, az odakint úúútálja a világot valahol.
Próbálok hasznos időtöltés után nézni és mosogatni vagy takarítani.
De minden sarokból előkerül egy-egy méteres fekete hajszál.
Bah! -és szörtyögve dúzzogok tovább.
Aztán megjönnek. TE JÓ ÉG!
Egymás után püffögnek be egy pici ajtón.
"Mérhetetlenül örülök, hogy komoly, rántotthússzerű éber óráiból ránk pazarol egy párat drága uram!" - mondja az egyik kellő komolysággal a hangjában és mérhetelen vigyorral a pofáján.
"Elvétve ugyan, de nyilván előfordul, hogy eszébe jutunk, kedves Mester!" - duruzsolja behízelgő képpel a másik.
"Mi sem felejtettük ám el nagyságodat, legmorcosabb, minden morcosak közül!" - közli gonosz kicsi mosolyt és pengéles apró fogakat villogtatva a harmadik.
"Nem vagyok adócsaló!" - rebegem félénken, erre tüdőszaggató, sipákoló görcsös röhögésbe kezd mindhárom, és a térdüket csapkodják féktelen jókedvükben.
"Ha meg nem sértjük, drága Mester és ha ideje engedi és van gusztusa elviselni az olyan alantas férgek társaságát, mint a magunk kicsi kompániája, akkor esdekelve kérnénk... egy képet Mester, mindhármunkról." - kérlel a csuklyás, ahogy az őszinteség gyalázatos utánzata vitustáncot jár sunyi vonásain.
"Apró kérés nemde, Nagyságos uram? És bőséggel megfizetnénk a fáradozásait." - csicsergi a társa. Horgashátú vézna teremtés kalapját gyűrögeti, majd zsákot vesz elő és elémszórja az asztalra "kincseit": törött gyémántokat, karcos öreg tükröket, tetem-meleg kövér pondrókat, faragott apró csontokat, haldokló csecsemők ajkáról lopott utolsó lélegzetet. Koboldpénz.
"És mire a hajnal pirkad, alás szolgáidként eltűnünk, ahogy jöttünk, ígérjük." - esdekel a harmadik, ahogy közelebb totyog, falábai úgy kopognak a parkettán, ahogy a halál szalad ravatal napján a koporsófedélen.
Én pedig szélesedő kegyetlen mosolyuktól kísérve tollamért és egy ív papírért nyúlok, és a pipaparázs rosszalló sercegése mellett munkához látok.
A magas fekete alaknak éjjel az ajtóm előtt üzenem: A nyomorult kurva anyádat, azt a hullamosó törpét, hogy kilenc rézfaszú ördög kergesse a pokol kapujáig.
Meg vagyok bántva.
Ez most pont egy olyan nap.
Kerek fenéken ül a semmi a szájában cigi lóg és BÁMUL.
Nem vagyok elég álmos, hogy aludjak,
De elég fáradt vagyok, hogy ne menjek sehova.
Elvesztettem a távirányítót az élethez.
Pipázok és hatalmas, dagadt szürke birkák ugrabugrálnak a fejem körül.
Az egyetlen dolog amit ma csinálni szeretnék, az odakint úúútálja a világot valahol.
Próbálok hasznos időtöltés után nézni és mosogatni vagy takarítani.
De minden sarokból előkerül egy-egy méteres fekete hajszál.
Bah! -és szörtyögve dúzzogok tovább.
Aztán megjönnek. TE JÓ ÉG!
Egymás után püffögnek be egy pici ajtón.
"Mérhetetlenül örülök, hogy komoly, rántotthússzerű éber óráiból ránk pazarol egy párat drága uram!" - mondja az egyik kellő komolysággal a hangjában és mérhetelen vigyorral a pofáján.
"Elvétve ugyan, de nyilván előfordul, hogy eszébe jutunk, kedves Mester!" - duruzsolja behízelgő képpel a másik.
"Mi sem felejtettük ám el nagyságodat, legmorcosabb, minden morcosak közül!" - közli gonosz kicsi mosolyt és pengéles apró fogakat villogtatva a harmadik.
"Nem vagyok adócsaló!" - rebegem félénken, erre tüdőszaggató, sipákoló görcsös röhögésbe kezd mindhárom, és a térdüket csapkodják féktelen jókedvükben.
"Ha meg nem sértjük, drága Mester és ha ideje engedi és van gusztusa elviselni az olyan alantas férgek társaságát, mint a magunk kicsi kompániája, akkor esdekelve kérnénk... egy képet Mester, mindhármunkról." - kérlel a csuklyás, ahogy az őszinteség gyalázatos utánzata vitustáncot jár sunyi vonásain.
"Apró kérés nemde, Nagyságos uram? És bőséggel megfizetnénk a fáradozásait." - csicsergi a társa. Horgashátú vézna teremtés kalapját gyűrögeti, majd zsákot vesz elő és elémszórja az asztalra "kincseit": törött gyémántokat, karcos öreg tükröket, tetem-meleg kövér pondrókat, faragott apró csontokat, haldokló csecsemők ajkáról lopott utolsó lélegzetet. Koboldpénz.
"És mire a hajnal pirkad, alás szolgáidként eltűnünk, ahogy jöttünk, ígérjük." - esdekel a harmadik, ahogy közelebb totyog, falábai úgy kopognak a parkettán, ahogy a halál szalad ravatal napján a koporsófedélen.
Én pedig szélesedő kegyetlen mosolyuktól kísérve tollamért és egy ív papírért nyúlok, és a pipaparázs rosszalló sercegése mellett munkához látok.
A magas fekete alaknak éjjel az ajtóm előtt üzenem: A nyomorult kurva anyádat, azt a hullamosó törpét, hogy kilenc rézfaszú ördög kergesse a pokol kapujáig.
Meg vagyok bántva.
"A Halu nagyon bebaszott és leégett a haja, mert belelógott neki a tábortűzbe mikor lepihent annak melléje Ő." avagy " Budapestbe' nincs elég sáv! "
Új publikálatlan Wass Albert töredékek vasárnap, 2006. június 4.
vitéz Kisbögyörőssy Ekremkemál Atatürk
Fantasztikus felfedezésre bukkant egy volt csendőrtiszt:
Mottó: "Szabad-e megfújnom szittya lantomat?" (Habsburg József főherceg)
Mikor az értő közönség épülésére közreadjuk gróf Alsóhitlerfalussy WaSS Albert eleddig homályban maradt műveit, előljáróban néhány megjegyzés engedtessék meg nekünk. 1998-ban, a mester tragikus halála után a clevelandi Nyilasház bukolikus reterátjának átépítésekor a nigger kubikusok különös kéziratokat találtak. A lelet megtisztítása után kiderült, hogy az ürülékbe hányt injekcióstűk és protézisek között igazi kincsre: a Mester posztumusz műveire leltünk.
Azóta a WaSS-hagyaték avatott gondozói, a Görény-fivérek Könyvkiadó és a Czikiváry Nyálastestvér Alapítvány kurátorai kiderítették, hogy a Mester e töredékeket "Visszanéztem utamon, oszt pofára estem" címen kívánta kötetbe rendezni. Jelen kötet szerkesztője a műnek inkább - bölcs belátásról téve tanubizonyságot - a műfaji utalástól sem mentes "Potyadékok" címet adta, érzékeltetve evvel a kézirat meglelésének már-már misztikus-csodálatos körülményeit. Tette ezt pedig abban a reményben, hogy a Mester a Magyar Mennyek egy fellegén ülve ennek láttán egyetértőn elmosolyintotta magát.
Cleveland, Jóasszony Éve, Szent Mókus Havának idusán.
vitéz Kisbögyörőssy Ekremkemál Atatürk, nyug. csendőrtizedes
-----------------------------------------------------------------------------------------------
Transzszilváni pásztornóta
Én a pásztor ideállok A Hargitán transzhumálok Hegyre föl és völgybe le Kilóg az ember bele
"...És akkorton-tájban böhöm borzfingnyi szélfuvallatok kacsaríntottak nagymagyar agyaram vásott lyukaiba, ahogy orcázatom beléfordítottam a sajgó trianoni orkánba én, a góbé grófházi, grófi szarházi, a czegeházy palotagróf, hogy acélizmú karom lendíthetve bűzkucsmás oláhot, nemzetrontó szatócsfajtát, liberális kommenistát a vereshabú-vérturos Fityfirittybe küldjek bele én. Mert a Fityfiritty csak folyik, folyik, elfolyik, a rá jellemző flegma unottsággal hömpölyög tova. Mert lehullik majd a veres dávidcsillag, a sárga vöröscsillag, lehanyatlik a veres trikolór, s tilinkózva-tárogatva felemelkend nemzetem. Kis parázs vagyok csak a világ nagy hamvvedrében én, büdös kövér szivarhamú és pipamocsok közt rejtezem, és paplani magányomban ennenmagam fertezem, csak jönne már egy pántlikás leányluk, hogy belévethessem tiszta-cudar magom, árja déenesem..!"
(A "Veres csillag, be csúnya vagy, de én teccem enmagamnak" c. lírai regénytrilógiából)
vitéz Kisbögyörőssy Ekremkemál Atatürk
Fantasztikus felfedezésre bukkant egy volt csendőrtiszt:
Mottó: "Szabad-e megfújnom szittya lantomat?" (Habsburg József főherceg)
Mikor az értő közönség épülésére közreadjuk gróf Alsóhitlerfalussy WaSS Albert eleddig homályban maradt műveit, előljáróban néhány megjegyzés engedtessék meg nekünk. 1998-ban, a mester tragikus halála után a clevelandi Nyilasház bukolikus reterátjának átépítésekor a nigger kubikusok különös kéziratokat találtak. A lelet megtisztítása után kiderült, hogy az ürülékbe hányt injekcióstűk és protézisek között igazi kincsre: a Mester posztumusz műveire leltünk.
Azóta a WaSS-hagyaték avatott gondozói, a Görény-fivérek Könyvkiadó és a Czikiváry Nyálastestvér Alapítvány kurátorai kiderítették, hogy a Mester e töredékeket "Visszanéztem utamon, oszt pofára estem" címen kívánta kötetbe rendezni. Jelen kötet szerkesztője a műnek inkább - bölcs belátásról téve tanubizonyságot - a műfaji utalástól sem mentes "Potyadékok" címet adta, érzékeltetve evvel a kézirat meglelésének már-már misztikus-csodálatos körülményeit. Tette ezt pedig abban a reményben, hogy a Mester a Magyar Mennyek egy fellegén ülve ennek láttán egyetértőn elmosolyintotta magát.
Cleveland, Jóasszony Éve, Szent Mókus Havának idusán.
vitéz Kisbögyörőssy Ekremkemál Atatürk, nyug. csendőrtizedes
-----------------------------------------------------------------------------------------------
Transzszilváni pásztornóta
Én a pásztor ideállok A Hargitán transzhumálok Hegyre föl és völgybe le Kilóg az ember bele
"...És akkorton-tájban böhöm borzfingnyi szélfuvallatok kacsaríntottak nagymagyar agyaram vásott lyukaiba, ahogy orcázatom beléfordítottam a sajgó trianoni orkánba én, a góbé grófházi, grófi szarházi, a czegeházy palotagróf, hogy acélizmú karom lendíthetve bűzkucsmás oláhot, nemzetrontó szatócsfajtát, liberális kommenistát a vereshabú-vérturos Fityfirittybe küldjek bele én. Mert a Fityfiritty csak folyik, folyik, elfolyik, a rá jellemző flegma unottsággal hömpölyög tova. Mert lehullik majd a veres dávidcsillag, a sárga vöröscsillag, lehanyatlik a veres trikolór, s tilinkózva-tárogatva felemelkend nemzetem. Kis parázs vagyok csak a világ nagy hamvvedrében én, büdös kövér szivarhamú és pipamocsok közt rejtezem, és paplani magányomban ennenmagam fertezem, csak jönne már egy pántlikás leányluk, hogy belévethessem tiszta-cudar magom, árja déenesem..!"
(A "Veres csillag, be csúnya vagy, de én teccem enmagamnak" c. lírai regénytrilógiából)
Wednesday, September 19, 2007
Férfias játékok...
Eljött az a pont, ahonnan kezdve lehet engem gyűlölni. (ha esetleg még nem adtatok magatokra eléggé ahhoz, hogy kikérjétek magatoknak a világmegváltó mindentudó ömlengéseimet az "életről" és a "de kurva ostobák is vagytok..." kommentjeimet itt ott... )
Ma el fogom mondani mi a véleményem a férfi nemről és a férfiasságról általában... nem könnyű meló, akinek nem inge, nem kenyere, gyenge az idegrendszere annak a jobbfelsősarokban elhelyezett kicsi X-et tudnám ajánlani mint menekülési útvonalat. MOST.
Minden férfi igazából gyerek. Ahogy idősebbek lesznek csak a játékaik lesznek nagyobbak és drágábbak. Félreértés ne essék én magam is gyerek vagyok belül, csak én nem tagadom ezt. Elfogadom és dédelgetem a bennem megbújó kisfiút, mert ha egyszer felnő, szeretném ha azt vidáman és boldogan tenné, nem szigorú korlátok és szabályok között folyton fegyelmezve, mert a saját gyerekemmel sem tervezem, hogy így fogok bánni. Az ismert történelem során az egyetlen igazán hathatós módszer szerintem ami végül képes kiölni egy férfiból a gyerket az a háború, és ezzel mondanék ellent biznyos feminista tanulmányoknak, amik szeretnék ostoba dominanciaharcként és faszméricskélésként feltűntetni a háborút, mintha az csak afféle "pasi-dolog" lenne. A háború gáz, a háború mocskos, és ezt csak azok tudják igazán akik ténylegesen részt vettek efféle "kanbuliban", de erről majd máskor. ( A háború az a momentum, amikor mi faszik nagyeséllyel rájövünk, hogy még gyerekek vagyunk... és hogy ez most nem játék, persze lehet, hogy a tesztoszteron majd elintéz mindent haha!!! )
Férfi értékekként általában a határozottságot, bátorságot, bölcsességet(!), agressziót, helytállást stb... stb... szoktuk felhozni. Machismo: a kőkemény, ellentmodást nem tűrő, megzabolázhatatlan, tehát eltúlzott "férfiasság". (Ennek ellentéte a "mariannismo": a teljes odaadás és szó nélkül tűrés, sőt rajongó szeretet a nők részéről. Egyfajta "kussolok-otthonvagyok-gyereketnevelek" magatartás, amit szerncsére a latin országokon kívül csak szappanoperákban láthatunk.)
Ehhez képest mit látunk ma?
Valahol egyetértek a feministákkal a "férfi-uralom" elképzelésével kapcsolatban, mert ha generációról generációra azt hallgatják a pasik és lássuk be főleg az anyjuktól, hogy ilyen és ilyen kell legyél, akkor ne csodálkozzunk, hogy pár nemzedék alatt teljesen eltölti őket önön nagyságuk remek érzése, és/vagy az érzés hiánya okozta frusztráció. A "teremtés koronái" hamar beleesnek abba az illúzióba, hogy mivel fütykösük van, ezért ők automatikusan rendelkeznek ezen értékekkel. A keserű igazság pedig az sajnos, hogy egyáltalán nem, ezeket az értékeket, -mint kb. mindent- tanulni kell, és ehhez bizony példaképekre van(lenne) szükség. Namármost a tv-ben látott férfiak (kovbojok, indiánok, űrhajósok, BATMAN) nem kifejezetten a legjobb mintát nyújtják egy gyerek számára, többek között azért sem mert ezeket a műsorokat is pasik készítik, hogy megmutassák, hogyan KELLENE viselkedniük egy férfinak, holott persze fogalmuk sincs, honnan is tudnák, ők is csak a jól ismert közhelyeket halották gyerekként. Tehát ez afféle ördögi kör.
A legjobb természetesen az élő példa lenne, dehát megfigyelhető minta, hogy apu:
- Sosincs itthon
- Gyengeelméjű
- Alkoholista
- Csak minden második kedden találkozunk, de olyankor nagyon kedves
- Gerinctelen
- Inkompetens
- Egy kiborgizált hörcsög érzelmi szintjén teng-leng és néha elveri anyut...
Ez a múltban sem volt másként Európában például. Viktoriánus erkölcsök között nevelkedett gyerekként például azt láthattad, hogy apu zárkózott, távoli, elérhetetlen, méltóságteljes és mikor felnőttél elmész ugyanabba a klubba, mint apu és rájössz, hogy ott sok hasonló arc van, de itt hallhatsz disznóvicceket és csöcsökről beszélgethettek egész nap, ami vicces.
Számtalan példát mondhatnék még a belső fogyatékosságainkra, amiket nagyszerűségünk tudatában nem vagyunk hajlandóak kiküszöbölni, (miért is tennénk nemigaz???) vagy a keserűségünknél fogva csak halmozunk. A férfi önérzete pedig egy gyerek önérzete kedves olvasók, amit ha megsértesz durcázni kezd és képtelen faszságokkal vág vissza, felemlegeti, hogy te meg kövér vagy, lóg a melled, horkolsz... stb. A Férfi tökéletes, mert ilyennek nevelték a századok és főleg anyukáik, (ezzel nem mentegetni szeretném magunkat, ez tény, mikor anyu kislány volt ő is azt tanulta, hogy ilyeneke a pasik) mivel apu éppen elfoglalt, vagy nincs, vagy segíts anyunak bedeszkázni még egy ablakot, majd szaladj az emeletre és bújj el, mert megtaláta a sufniban a baltát.
Ohh.. igen. Tesztoszteron. Az "öldmeg-vagy-dugdmeg" hormon. A hím agresszió és/vagy "nemződüh" kétséges módon egészséges, de mindenképpen természetes velejárója a férfiságnak. Rengeteg remek és tanulságos sztorit és kiselőadást tarthatnék a hím agresszióról, de most inkább csak annyit mondanék, hogy NEM MENTSÉG. Én magam (és ezzel nem felvágni akarok) püffedek a tesztoszterontól, huszonéves létemre iszonyatosan kopaszodom és rettenet hód lóg az arcomon, mégsem ütöttem meg soha nőt (csak ha kérte :P), még akkor sem mikor igazán megérdemelte volna a környezetem szerint is.
Ha két férfi egymásnak esik, az nem szép, de valahol fair, és hormonális vezérlése folytán természetes dolog, ahogy a versenyelvűség is és a többi. De kezet emelni egy nála gyengébb bármire... főleg ha a saját szerettei/családja az, az számomra (és evolúciós szempontból is) elfogadhatatlan.
REAL MEN DO NOT RAPE! Az igazi férfiak nem erőszakolnak meg... senkit, soha, sehogy NEM.
"Az igazi férfi elveszi, amit akar!" ezt ma este hallottam egy illuminált tagtól. Nos, szerintem az állatok és a gyerekek tesznek így. De ne legyen az, hogy így kifakadásom végén nem mondom el a tanulságot.
Fiukák jól figyeljetek!
Szerény véleményem szerint:
- Az igazi férfi megdolgozik azért amiben hisz és amit szeret, csak akkor adja fel ha nincs más lehetősége.
- Az igazi férfi felneveli a gyerekeit. (ilyen csoda lénynek lenni bizony felelősséggel jár)
- Az igazi férfi (hamár úgyis bölcsebb elvileg) érveket és nem az öklé használja a családi vitában. (ez egyfelől praktikus is, ha tekintélyt szeretnél szerezni mondjuk a gyerekeid előtt, amit lássuk be ki ne szeretne)
És most be is fejezném hiretelen... volna még valami de talán majd később...
És itten a játék nektek srácok és annak aki szereti!
Kaligulát irányítva gyilkold halomra Róma dekadens polgárait 26 féle fegyverrel... ha van mikrofonod abba üvölthetsz és höröghetsz mert az feltüzeli Kaligulát. Fantasztikus játék tényleg. Abban a szellemben linkelem most ezt be, hogy az erőszak a képernyőre és nem az utcára való, vagy anppaliba ha már itt tartunk úgyis.
http://www.adultswim.com/games/vivacaligula/index.html
Ma el fogom mondani mi a véleményem a férfi nemről és a férfiasságról általában... nem könnyű meló, akinek nem inge, nem kenyere, gyenge az idegrendszere annak a jobbfelsősarokban elhelyezett kicsi X-et tudnám ajánlani mint menekülési útvonalat. MOST.
Minden férfi igazából gyerek. Ahogy idősebbek lesznek csak a játékaik lesznek nagyobbak és drágábbak. Félreértés ne essék én magam is gyerek vagyok belül, csak én nem tagadom ezt. Elfogadom és dédelgetem a bennem megbújó kisfiút, mert ha egyszer felnő, szeretném ha azt vidáman és boldogan tenné, nem szigorú korlátok és szabályok között folyton fegyelmezve, mert a saját gyerekemmel sem tervezem, hogy így fogok bánni. Az ismert történelem során az egyetlen igazán hathatós módszer szerintem ami végül képes kiölni egy férfiból a gyerket az a háború, és ezzel mondanék ellent biznyos feminista tanulmányoknak, amik szeretnék ostoba dominanciaharcként és faszméricskélésként feltűntetni a háborút, mintha az csak afféle "pasi-dolog" lenne. A háború gáz, a háború mocskos, és ezt csak azok tudják igazán akik ténylegesen részt vettek efféle "kanbuliban", de erről majd máskor. ( A háború az a momentum, amikor mi faszik nagyeséllyel rájövünk, hogy még gyerekek vagyunk... és hogy ez most nem játék, persze lehet, hogy a tesztoszteron majd elintéz mindent haha!!! )
Férfi értékekként általában a határozottságot, bátorságot, bölcsességet(!), agressziót, helytállást stb... stb... szoktuk felhozni. Machismo: a kőkemény, ellentmodást nem tűrő, megzabolázhatatlan, tehát eltúlzott "férfiasság". (Ennek ellentéte a "mariannismo": a teljes odaadás és szó nélkül tűrés, sőt rajongó szeretet a nők részéről. Egyfajta "kussolok-otthonvagyok-gyereketnevelek" magatartás, amit szerncsére a latin országokon kívül csak szappanoperákban láthatunk.)
Ehhez képest mit látunk ma?
Valahol egyetértek a feministákkal a "férfi-uralom" elképzelésével kapcsolatban, mert ha generációról generációra azt hallgatják a pasik és lássuk be főleg az anyjuktól, hogy ilyen és ilyen kell legyél, akkor ne csodálkozzunk, hogy pár nemzedék alatt teljesen eltölti őket önön nagyságuk remek érzése, és/vagy az érzés hiánya okozta frusztráció. A "teremtés koronái" hamar beleesnek abba az illúzióba, hogy mivel fütykösük van, ezért ők automatikusan rendelkeznek ezen értékekkel. A keserű igazság pedig az sajnos, hogy egyáltalán nem, ezeket az értékeket, -mint kb. mindent- tanulni kell, és ehhez bizony példaképekre van(lenne) szükség. Namármost a tv-ben látott férfiak (kovbojok, indiánok, űrhajósok, BATMAN) nem kifejezetten a legjobb mintát nyújtják egy gyerek számára, többek között azért sem mert ezeket a műsorokat is pasik készítik, hogy megmutassák, hogyan KELLENE viselkedniük egy férfinak, holott persze fogalmuk sincs, honnan is tudnák, ők is csak a jól ismert közhelyeket halották gyerekként. Tehát ez afféle ördögi kör.
A legjobb természetesen az élő példa lenne, dehát megfigyelhető minta, hogy apu:
- Sosincs itthon
- Gyengeelméjű
- Alkoholista
- Csak minden második kedden találkozunk, de olyankor nagyon kedves
- Gerinctelen
- Inkompetens
- Egy kiborgizált hörcsög érzelmi szintjén teng-leng és néha elveri anyut...
Ez a múltban sem volt másként Európában például. Viktoriánus erkölcsök között nevelkedett gyerekként például azt láthattad, hogy apu zárkózott, távoli, elérhetetlen, méltóságteljes és mikor felnőttél elmész ugyanabba a klubba, mint apu és rájössz, hogy ott sok hasonló arc van, de itt hallhatsz disznóvicceket és csöcsökről beszélgethettek egész nap, ami vicces.
Számtalan példát mondhatnék még a belső fogyatékosságainkra, amiket nagyszerűségünk tudatában nem vagyunk hajlandóak kiküszöbölni, (miért is tennénk nemigaz???) vagy a keserűségünknél fogva csak halmozunk. A férfi önérzete pedig egy gyerek önérzete kedves olvasók, amit ha megsértesz durcázni kezd és képtelen faszságokkal vág vissza, felemlegeti, hogy te meg kövér vagy, lóg a melled, horkolsz... stb. A Férfi tökéletes, mert ilyennek nevelték a századok és főleg anyukáik, (ezzel nem mentegetni szeretném magunkat, ez tény, mikor anyu kislány volt ő is azt tanulta, hogy ilyeneke a pasik) mivel apu éppen elfoglalt, vagy nincs, vagy segíts anyunak bedeszkázni még egy ablakot, majd szaladj az emeletre és bújj el, mert megtaláta a sufniban a baltát.
Ohh.. igen. Tesztoszteron. Az "öldmeg-vagy-dugdmeg" hormon. A hím agresszió és/vagy "nemződüh" kétséges módon egészséges, de mindenképpen természetes velejárója a férfiságnak. Rengeteg remek és tanulságos sztorit és kiselőadást tarthatnék a hím agresszióról, de most inkább csak annyit mondanék, hogy NEM MENTSÉG. Én magam (és ezzel nem felvágni akarok) püffedek a tesztoszterontól, huszonéves létemre iszonyatosan kopaszodom és rettenet hód lóg az arcomon, mégsem ütöttem meg soha nőt (csak ha kérte :P), még akkor sem mikor igazán megérdemelte volna a környezetem szerint is.
Ha két férfi egymásnak esik, az nem szép, de valahol fair, és hormonális vezérlése folytán természetes dolog, ahogy a versenyelvűség is és a többi. De kezet emelni egy nála gyengébb bármire... főleg ha a saját szerettei/családja az, az számomra (és evolúciós szempontból is) elfogadhatatlan.
REAL MEN DO NOT RAPE! Az igazi férfiak nem erőszakolnak meg... senkit, soha, sehogy NEM.
"Az igazi férfi elveszi, amit akar!" ezt ma este hallottam egy illuminált tagtól. Nos, szerintem az állatok és a gyerekek tesznek így. De ne legyen az, hogy így kifakadásom végén nem mondom el a tanulságot.
Fiukák jól figyeljetek!
Szerény véleményem szerint:
- Az igazi férfi megdolgozik azért amiben hisz és amit szeret, csak akkor adja fel ha nincs más lehetősége.
- Az igazi férfi felneveli a gyerekeit. (ilyen csoda lénynek lenni bizony felelősséggel jár)
- Az igazi férfi (hamár úgyis bölcsebb elvileg) érveket és nem az öklé használja a családi vitában. (ez egyfelől praktikus is, ha tekintélyt szeretnél szerezni mondjuk a gyerekeid előtt, amit lássuk be ki ne szeretne)
És most be is fejezném hiretelen... volna még valami de talán majd később...
És itten a játék nektek srácok és annak aki szereti!
Kaligulát irányítva gyilkold halomra Róma dekadens polgárait 26 féle fegyverrel... ha van mikrofonod abba üvölthetsz és höröghetsz mert az feltüzeli Kaligulát. Fantasztikus játék tényleg. Abban a szellemben linkelem most ezt be, hogy az erőszak a képernyőre és nem az utcára való, vagy anppaliba ha már itt tartunk úgyis.
http://www.adultswim.com/games/vivacaligula/index.html
Tuesday, September 18, 2007
Zsánerképek 2.
Mert úgy gondoltam ez már nagyon a vége... mert az ébresztőt nem hallottam, hanem bizserget. Kopogott a delírium az ablakon és mégis átfordultam és megszólítottam az álmomban látott nőt, hogy megint nem jött el az apokalipszis. A csak morgott valamit, űtünk, pipáltunk. Mikor belül üvöltve szorgoskodni kezdett úgy döntöttem elmegyek megnézni honnan jön a fény. Az utolsó pillantás amit az arcára vetettem azt az illúziót keltette, hogy ő bizony sír... csak a könnyei befelé potyognak, fáradt az én kincsem.
Ezérthát csekkoltam lapulnak-e a borostyánban töcskék, de aztán magamat kinevetve tovább álltam merthogy ahhoz még túl korán volt. Elindultam hazafelé, ahol a hideg képzeteim várnak felakasztva rendben a fogasra, és közben még tekergett egy kicsit a talpam alatt a város, álmosan mocorgott, kuncogó zsömlékkel megrakott kegyetlen külsejű dömperek fújtattak mindenfele és kedélybeteg forgalmi lámpák pislogtak még vaksin. Valamely tréfás isten elébem rendelte a szerencsétlenségéről meggyőződött főpincért, aki kávéját kavargatva, bizonygatta magának teljes átéléssel, hogy a sors kegyetlen és főleg huncut, kolbászos szájszagú pedofil öregember lehet, hogy mindig vele rázatja ki egy savanyú cukor fejében ősöreg ráncos fütykösét, ám amikor meglátott, minden gondja elszálhatott valószínűleg mert együttérzéstől át meg átjárt hangon hirtelen felémnyújtotta a csészéjét és ilyettén szólt: Kéred?
Valószínüleg elmúlt a reggeli frisseségem és vele vajmi emberi tartásom amit tündérkém csöpnyi vackában még remegve őrizgettem, de azért csak elhárítottam köszönettel és a szemem már egy kirakat üvegablakáért pásztázta a teret, mert nem hittem el, hogy nézhetek ki ilyen szarul. Végül nem győződtem meg kedélyes másságom újszerű árnyalatáról, viszont itthon az ajtón belépve konstatáltam a kuplerájt, ami csöppet sem bizalomgerjesztően a fotelomban pöffeszkedett. "Röhhh..." - mondottam és statikuskáosszá rendezésébe kezdtem. Ezt akkor függesztettem fel mikor ráébredtem mennyire éhes vagyok. Kilépve a grundra tapasztaltam a minden nyitott ablakból áradó, barna illatokat... Ó.
Pörkölt arabica, espresso, kapucsínó, instant diák-duzzasztó, és kancavigasztaló... Éjfekete képzetek, mézédes marasztalások, kormos, kaparó mégis gyengéd szellőként körüllengték az udvart táncoltak, feleseltek és kergetőztek a kicsi kanalak és csészék csilingelésére. Kofffffffein.
Megettem életem legkiadósabb és legkövérebb gyroszát és nekiláttam a napi semmittevésnek, csak úgy szokásos módon két vállal és dolgoztam, rajzoltam, énekeltem, szerelembe estem, felocsúdtam, rákendrólóztam és körbe körbe jártam a szobát, mocskos idiljeimet és páratlan zoknikáimat keresve, hogy ha ma visszamegyek a Rengetegbe, tudjak kortalan örömöket vinni ajándékba a nagyvilágból.
Mert úgy gondolom, hogy ez egy jó nap.
Ezérthát csekkoltam lapulnak-e a borostyánban töcskék, de aztán magamat kinevetve tovább álltam merthogy ahhoz még túl korán volt. Elindultam hazafelé, ahol a hideg képzeteim várnak felakasztva rendben a fogasra, és közben még tekergett egy kicsit a talpam alatt a város, álmosan mocorgott, kuncogó zsömlékkel megrakott kegyetlen külsejű dömperek fújtattak mindenfele és kedélybeteg forgalmi lámpák pislogtak még vaksin. Valamely tréfás isten elébem rendelte a szerencsétlenségéről meggyőződött főpincért, aki kávéját kavargatva, bizonygatta magának teljes átéléssel, hogy a sors kegyetlen és főleg huncut, kolbászos szájszagú pedofil öregember lehet, hogy mindig vele rázatja ki egy savanyú cukor fejében ősöreg ráncos fütykösét, ám amikor meglátott, minden gondja elszálhatott valószínűleg mert együttérzéstől át meg átjárt hangon hirtelen felémnyújtotta a csészéjét és ilyettén szólt: Kéred?
Valószínüleg elmúlt a reggeli frisseségem és vele vajmi emberi tartásom amit tündérkém csöpnyi vackában még remegve őrizgettem, de azért csak elhárítottam köszönettel és a szemem már egy kirakat üvegablakáért pásztázta a teret, mert nem hittem el, hogy nézhetek ki ilyen szarul. Végül nem győződtem meg kedélyes másságom újszerű árnyalatáról, viszont itthon az ajtón belépve konstatáltam a kuplerájt, ami csöppet sem bizalomgerjesztően a fotelomban pöffeszkedett. "Röhhh..." - mondottam és statikuskáosszá rendezésébe kezdtem. Ezt akkor függesztettem fel mikor ráébredtem mennyire éhes vagyok. Kilépve a grundra tapasztaltam a minden nyitott ablakból áradó, barna illatokat... Ó.
Pörkölt arabica, espresso, kapucsínó, instant diák-duzzasztó, és kancavigasztaló... Éjfekete képzetek, mézédes marasztalások, kormos, kaparó mégis gyengéd szellőként körüllengték az udvart táncoltak, feleseltek és kergetőztek a kicsi kanalak és csészék csilingelésére. Kofffffffein.
Megettem életem legkiadósabb és legkövérebb gyroszát és nekiláttam a napi semmittevésnek, csak úgy szokásos módon két vállal és dolgoztam, rajzoltam, énekeltem, szerelembe estem, felocsúdtam, rákendrólóztam és körbe körbe jártam a szobát, mocskos idiljeimet és páratlan zoknikáimat keresve, hogy ha ma visszamegyek a Rengetegbe, tudjak kortalan örömöket vinni ajándékba a nagyvilágból.
Mert úgy gondolom, hogy ez egy jó nap.
Országimázs
Ha van egy kis időd...
Az országunk, ahogy talán csak mi szeretjük...
Nagyszerű képek.
http://sufni.hu/pixelpost/index.php?x=browse
Az országunk, ahogy talán csak mi szeretjük...
Nagyszerű képek.
http://sufni.hu/pixelpost/index.php?x=browse
Subscribe to:
Posts (Atom)