Nő 2.

Kusza összevisszaságában az életemnek egyszer csak ott volt és hozzámsímult. Teljesen átkarolt. Teljesen. Bársony volt és füst. Kellem és bujaság. Hanyat vetette magát és mégis ő vezetett. Belémkarolt és mégis mögötte mentem. Csak azért volt velem, mert mást szeretett. Csak azért voltam vele mert senki mást nem szerettem éppen. Kaján mosollyal figyelte ahogy a dolgaimat intéztem és az esze mindig ott járt, mikor majd őt fogom. Aztán egy nap esett. Visszaunszolta magát az albérletbe. Azt mondta menjek el, és én elmentem. Azóta sem mentem vissza. Talán megbántották. Nemtudom.