Topor-gráfia

Álságos, ki nem mondott szavak toporognak bizonytalnul.
Lesz-e aki meghallja? Egyre kevésbé hiszem. A megértettség luxusára már nem tartok igényt. Néha elmélázok az emberi kapcsolataimon. Bárgyú dolog ez. Az ember azt hinné félreteheti az előítéleteket, ekét, taligát, amik szántják és stócólják azokat az alapvető dolgokat amiket ki nem állhatok bennetek. Elsősorban azt utálom, hogy olyan hálásan tudtok csinálni. Odabújni, megörülni, visongani. Aztán ha elmúlt, ha megkaptad amit akartál elfelejtesz mindent, vagy keresel, csinálsz egy okot, hogy tagadhasd, gyűlölhesd, száműzhesd, mellőzhesd. Mert nektek így kényelmes. Csak az a fontos, hogy nektek kényelmes legyen.

Sokszor teljes meggyőződéssel úgy gondolom, hogy egyedül vagyok a világon. Hogy nincsenek barátaim, sem olyan emberi kapcsolataim, amik érdemesek arra, hogy számbavegyem őket. Aztán jön egyszercsak egy kedves valaki és emlékeztet rá, hogy nemnem... vagytok azért egy páran. Rávesz, hogy számoljak. Megnézzem ki-mikor-mit? Tett, tettem, adott, adtam. Ezekből általában minusszal jövök ki. Sebaj. Egyszer valaki azt mondta: "Neked nem lehet mit adni." "Neked sosem kell segítség." Hát, ez baromság.
Mert aztán a sors/végzet/dongók/hintósladik úgy hozza, hogy sürgősen és kurvára kellene a segítség és ijedten tapasztalom, hogy nincs. Ilyenkor cinikus ember lévén jóérzéssel kellene eltöltsön, hogy az élet végül engem igazolt. Nem tölt.

Alapvetően megvagyok egyedül is. Nem vagyok egy társas lény, mióta hozzám közelálló személyeknek szokásává vállt búcsú nélkül távozni. Azt hiszem akkoriban elromlott bennem valami, egy kicsit talán defektes lettem. Az értékrendem is felborult egy picit, érzelmi síkon is labilissá váltam. Azóta tartok egyfajta távolságot, életbelépett nálam egy ösztönös önszabályzó rendszer. Az energiáimat másfelé irányítom (ez az egyik elmélet arra, hogy miért nem alszom). Csak nemrégiben adódott egy helyzet ami kicsit megborította a dolgokat, lebontottam a gátjaimat, hogy azt és úgy adhassak, ahogy szeretném. A dolog máshogy történt, mint gondoltam és nemvárt következményekkel járt. Ellentmondásos időszak volt. Lemondasz valamiről de mégis ottvan, kellene és mégsem veszed el, sírni szeretnél, de csak nevetni tudsz. Valahogy elegyensúlyoztam egy darabig, volt egy biztos pontom. Aztán végül mégiscsak egyedül maradtam. Védtelenül és összezavarodva szembe kellett néznem az eddig elnyomott, elhanyagolt önmagamságaimmal. Kis bitang részeimmel. És aztán csak nehezedett a pálya, a történések teljesen értelmetlen irányba kezdtek sodródni, és én vágytam a pontot csak egy kicsi biztosat, csak valamit, csak látni, beszélni pár szót, de nem akartam terhelni, mert tudtam, hogy ebben az állapotban nem lehetek más csak teher. De azt hiszem ez már elmúlt. Rengeteg pozitív tulajdonságom közül :D az egyik az, hogy nem vagyok képes függeni egy adott dologtól. Egyszerűen túl sok minden van a világon. Egyszer kicsi ribbantott vérsszájú angyalom megkérdezte tőlem: "Neharagudj, de miféle drogos az aki elfelejti bevenni az adagját?". És véginéztem az üvegasztalon és konstatáltam magamban, hogy teljesen értelmetlen követni egy átlagos fehér vonalat. Hirtelen könnyűnek és üresnek éreztem magam (ez nem effekt volt).
Mostmeg itt vagyok. Fáj a fejem. Fáradt vagyok. Élek. Próbálok visszaemlékezni az elmúlt 1-2 évre és agusztus előttről alig dereng valami. Aztán beindul a motor és jönnek az arcok, nevek, zenék, helyek, nevetés, lányok. Bla, bla,bla. Pára, csend, füst, dermedt szelídség, álomittas ujjongás, meleg, apró sóhaj. Ez minden amire szükségem van. Ez és ezernyi pici nesz. Az életem hangjai. Kincseim, kedves torz kis illatok.

Nemtudom, hogy mi van most, nemtudom, hogy mit kellene tennem, nemtudom meddig bírom még így, nemtudom komolyan gondolom-e, nemtudom létezhetetlen ösztöneim muzsikáját szabad-e így hagynom, nemtudom, látszólag érdekes bár egyre csak tovatűnő művi, granulált pótlékok milyen citadellát építettek belém. Szerek, emberek, képek, helyek, zajok. Pótlékok.
Mit pótolok velük? És az mikor tűnt el? Volt valaha? Hová lett?

Teljesen elfelejtettem, hogy ezen a blogon is vagyok. Remélem más is. Most tetszik a magány.

Itt van ami van. Lábak kopognak a parkettán. Egy moly fekszik a hamutartóban (ezek mindenhova odafekszenek). Ki akarok menni az utcára és programfüzeteket gyűjteni, beülni egy kávézóba, az asztalrahalmozni, áttúrni, és egésznap dolgokat nézni, helyekre menni. Almát akarok enni. És kávét. Kávé kell.