Monokróm

Néha elfantáziálok, hogy esetleg reboot.
Fejfájás ellen, ahogy ajánlják már régóta: csőből, kékacél, szájonát, egyenesen az agyba. (Ami butaság persze, mert szájon át sokkal fájdalmasabb és a hibalehetőség is nagyobb)
Azonban természetemből fakadóan nem érzem választás tárgyának az elmúlást.

Volt egy barátom (azt hiszem mondhatom, hogy barátok voltunk) aki haldoklott és úgy emlékszem végig nagyon dühös volt, meg kiabált, vergődött. Nem a halála miatt volt dühös, nem érezte igazságtalannak. Felvettem egy pár beszélgetésünket diktafonra, hogy majd később megírom az emlékére és 'Requiem' lesz a címe azt is kitaláltam, de nem sikerült egészen befejeznem. Félbehagytam.
A barátom kedvese mindenképpen látni akarta a jegyzeteimet, meg is mutattam neki. Rengeteget sírt. A következő két hetet együtt töltötték, szinte senkit nem engedtek a maguk közelébe én is csak egyszer beszéltem újra a barátommal három nappal a halála előtt. Ez lett volna az utolsó "interjúnk". Elmondta, hogy a kedvesével legtöbbször csak fekszenek, nézik egymást és nem bírnak mozdulni. Ez nem szertet, vagy szerelem, vagy egyszerű emberi ragaszkodás, vagy féltés, vagy szükség okozta kapocs. Persze ezek a dolgok is jelenvoltak, de azt mondta ez valami más. Azt is mondta, hogy beszélgettek arról amit írtam, de valahogy a kedvesének nem az jött le, ami neki és nekem. Ekkor megmondtam, hogy úgy érzem nem tudom befejezni, nem érzem értelmét. Nem haragudott, megértette. Ez volt az egyetlen alkalom a halála kapcsán amikor elkezdtem sírni. Nem a kudarcom volt az ami elszomorított és (bár ez kegyetlenül hangozhat) nem is az ő halála. Féltem, tudtam, hogy nem értené senki. Láttam magam előtt, ahogy az emberek okosan bólogatnak, hogy értik ezt a kapocs-dolgot is, meg az elmúlás katarzisát, meg a... és egyszerűen felfordult a gyomrom. Vajon én értem ezt a leckét? Kinek szól és kiről? Minek írtam ezt? A betegsége és haldoklása alatt/után ahogy beszéltek vele, róla, ahogy bántak vele, a családja, a barátai, nem volt összeegyeztethető azzal, ahogy ott fekszik egy ember, egy férfi, aki ott és akkor döbbent rá, hogy mekkora súlya is van annak, hogy... Valaki aki nem a halálában látja a tragédiát, hanem az életében amit hátrahagy. Hogyan is írhatnám le annak a mérhetetlen keserűségnek és békének a keverékét amit nekem próbált tollba mondani. És ez csak egy ember, csak egy élet. És nem arra jöttem rá, hogy mit számít az élete az enyémhez, a szeretteiméhez, vagy a világ millió másik haldoklójához képest, hogy én és a minden lett-e kevesebb, és teljesen leszartam, hogy "kiért szól a harang". Láttam elmenni egy világot. És a lecke ott motoszkált a papíron és ott motoszkált a fejemben és görcsberántotta a gyomrom és rázta bennem az üvöltést, hogy nem vagyok képes elmondani, mert nincs kinek. Ha valaki esetleg meg is érti, annak is csak szavak lesznek, józan gondolatok sorban. Senki sem fog tanulni belőle, mert számunkra olyan evidens az élet.
Én sem lettem okosabb, bölcsebb, megfontoltabb, nem lettem jobb ember. De rájöttem, hogy el tudom mondani amit nem lehet. Akkor is ha nincs kinek. Akkor is ha a világtól vagyok részeg. Akkor is ha nem merem.
Attól a naptól kezde sokkal komolyabban vettem magam. Attól a naptól kezdve sokkal kevésbé vettem magam komolyan.