Édesanyám

"Társam a távirányító. Pittyegtetek adóról adóra, témáról témára, földrészről, kultúráról másik földrészre, másik kultúrára. Ugrások térben és időben. Bámulás a képernyőre, vágtató gondolatok egészen és nem egészen másról.

Az egyik csatornán természetfilm. A szélben hajlongó valami, kimondhatatlan nevű egzotikum… Egyes növények magvai évekig hányódnak terméketlen, aszályos vidékeken, sziklák között és száraz homokon, míg végül valamely állat bőréhez lapulva olyan talajra sodródnak, ahol kicsíráznak. A véletlen mellett szívósság is kell ahhoz, hogy virág szülessen. Sokan rendezkedünk be mostanában mag-létre.

Álmatlan hajnalon magyar nyelvű adás, angol felirattal. Egy cseppet sem forradalmár külsejű bácsi, háta kicsit meggörnyedve, munkásruhája kopott, de tiszta, mesél szenvedélyéről, a halászatról. Mely méghozzá varsával történik! Minden áldott nap ugyanúgy telik. Kopott fedelű kockás füzetébe gondosan, de olyan gondterhelt arccal, mintha legalábbis ő őrizné az atombomba indítókódját, jegyzeteli a rádióból a vízállásjelentést, mutatja: bizony, évtizedekre visszamenőleg hiánytalan a Duna hullám-leltár, hümmögés, hiszen az, hogyan mozog, hány fokos a víz, igencsak befolyásolja, jön-e hal. Majd irány a víz! Ugyanazon az útvonalon, ugyanabban a csizmában és ugyanabban az órában minden nap. Be a ladikba, ki a hatalmas varsát! Hát, most kevés benne a hal, több a gally, a bosszantó szemét, de nagy üggyel-bajjal meg lehet tőle szabadulni. Előkerül a collstock, az a régi fajta, sárga, kihajtogatós, gyermeki ujjat odacsípő. Ez sem maradhat el, meg kell mérni a halat, mert a méret alatti szigorúan megy vissza. A többi bekerül a szákba, adataik meg a fogási naplóba. Bizony! A másik kockás füzetnek is megvan a helye a táskában - dátum, centik, ugyancsak évekre visszamenőleg, historikus precizitással. És aztán a kissé ostoba riporteri kérdésre, miszerint aztán van-e hal?, elhangzik a világ bármely pontján megálló bölcs gondolat: van víz - van hal, nincs víz - nincs hal.

Magyar közszolgálati…Oknyomozó riportműsor (egy a sok közül) valami felháborító embertelenségről, példátlan pofátlanságról, rideg bürokratizmusról… Nekem meg, hogy hogy nem beugrik sok-sok hivatal és bank telefoncenterének szenvtelen komputerhangja (élő ember, akitől kérdezni lehetne, sehol az éterben) és valamiért Hamvas Béla. Íme:

„Sok millió előszobában folyik az emberi örömnek ez a beszennyezése. Beszélhetsz neki mézről és virágról, a szerelemről és a csillagokról, és az öröm imájáról, amely előtt az égi csarnoknak minden kapuja kitárul.
Ez itt hivatal, itt nem szabad beszélgetni, és nem szabad kopogtatni, és várni kell, amíg az írnok bent a kenyérhéjat rágcsálja, és az ablakon kibámul, és el kell merülni a béna és sötét nemlétezésben, és tűrnie kell, hogy az örömre szomjas szívet megpörköljék, mindezt meg nem fellebbezhető hatalommal, évezredes hagyománnyal, a magasabb közérdek nevében.”

Kattintás tovább. Fő műsoridőben, rögtön a dühítő, rémisztő, elborzasztó, keserű (történetesen gázáremelés) információk után jöhet a felüdülés: Tetőtől Talpig Szilikonos A-cska (mutatják is nemzetünk és a magyar nők büszkeségét, fémkesztyű, szemkápráztató rézruha – mintája? mintha egy mesebeli maharadzsa kedvenc feleségének nászköntöséről csenték volna le -, alig tud beszélni az ajkát dudorossá tett botoxtól, de nemigen vesztettünk sokat…, ) kutyája (mennyit költhet a kajájára, az ebkozmetikusra? telik a feslett életből) megharapott egy nénit. Hát, ez aztán a hír! Méghozzá exkluzív… (?!). Na, őt aztán, ahogy a színen menetrendszerűen következő Bulvár D-kát sem igen foglalkoztatja jövedelmező „munkája” közepette az axióma: minden férfi egyforma, csak a gyári számban különböznek. Annyit tudnak ők a mai magyar valóságról, mint amennyit a teafüvek a Kelet-indiai Társaságról.

Na, itt a társamat (amint már említettem, a távirányítót) a piros gombjánál fogva kiiktatom, olyan indulattal nyomom a kikapcs gombot, hogy érzem, kifehéredik a hüvelykujjam. Laza mozdulattal a paplanhoz vágom. Aztán csapom magamat én is a fal felé, sértődötten háttal ennek a fenekestül felfordított világnak. Az ablakon már felsejlik a pirkadat. Az ébrenlét és késői álom határán (ilyenkor ringatom magam a vágyaimmal, mi mindent vennék, ha…) még szaggatottan, valahonnan a kisagyam tájáról felötlik egy sztori. Élt egyszer egy öreg bölcs, akinek nem volt semmije, mégis boldog volt. Diogenésznek hívták. Meghívta őt egyszer a házába egy dúsgazdag ember, akinek bezzeg mindene megvolt. Volt háza, volt kertje. A kertben oszlopcsarnoka, az oszlopcsarnokban tíznél is több szobra. Fürge szolgák aranytálban hoztak a vendégnek kézmosóvizet, ezüskupába töltötték neki a bort, bíborszőnyeget terítettek még a pázsitra is a talpa alá, hogy mezítelen lába ne legyen nedves. Diogenész csak ámult és bámult. Végignézte a lakószobákban is felhalmozott kincseket, a minden szegletben terpeszkedő műremekeket, megcsodálta az elibe rakott drágaságokat. Amikor a vendéglátója kikísérte, az ajtóból még visszanézett, majd összecsapta a kezét: hihetetlen, hogy én mi minden nélkül tudok élni!

Álmában Diogenésszel vigasztalódik egy többgyerekes, alsó-középosztálybeli értelmiségi nő, 40 és 50 között.

Beteges? Patológiás? Az hát. A reggeli első kávénál még a diagnózist is meglelem. MBVH. Azaz Mind Be Vagyunk Hülyítve."

SZJ