"Törmelék"

Részlet a 'Képek és Szintagmák'-ból. Többet nem vagyok hajlandó megosztani az eredeti formában az egészségedre való tekintettel.

"Mi a snájdig sodorvaingerelt elnemmentett rohadó kimagzott lóhugyban verdeső magasságos árnyékszék csömmedvényei. Így emelkedtünk tehát hogy-hogynem rája telibe, másodsúgóként, kipeceredve, tülkölnivaló híjján ízzadó herével, tolva kaparva körmünkszakadtáig magasra apáink s anyáink ráncait létrának pislogva meg? Mert fentről majd mondhatjuk, mert messzire fülellik?

De csak egymást üvöltjük arcon ordasul: ÉN IS MAGASAN ÁLLOK!!!

Suttogva:
-Együtt ástuk el könyörgő, sírásbagörcsölődött anyácskánkat egy legyektől örvénylő hajnalon, mikor már nem tudtuk szipolyozni véres tejét tovább, mikor már mindenét nekünk adta, s kérni mert. Hűséges hóhérok voltunk mindketten. Cinkosai egymásnak és a néma napnak. Ott voltál! Láttalak! Esküdtünk! Mind fogadtuk!

De csak üvöltünk egymásnak vállvetve, bíborosok arcával, álszent ravaszok vagyunk. Árulói és gyilkosai azoknak akik az álmaikból építettek nekünk házat, ruhát és kardot. Csökönyös végtől versengő, lőrétől érett, orvtudományok átkos doktorai. Kihanememberek, szánalmas csutka magzatok, kik óriások tetemén hágnánk meg az eget, ha nem tartanánk ugyanott, s botlanánk egymásba mindig a kormos felhők hóna alatt, átokkal és tölténnyel teli pofával. De ölni csak őt mertük, ki azért volt gyenge, mert minket elevennek és magasnak táplált, jövőt horgolt és foknak elébünk görbült. Nekünk az ő halála kellett, de keserve, csöndje fájó, meredt, kurta üvöltést csal szívünk zsugori ajkára, mikor senki nincs ki elmondja másnak látta megnyílni kongó mellünk törött csodáját. Az ő sírkövével zsugázunk, mint holmi rongyos lapokkal olcsó szivarok füstjén, adok-kapok lelkünket emelve tétnek. Látna most csak milyenek vagyunk és milyenek leszünk.
" - Én nem ezért kalapáltam, róttam, gyúrtam és faragtam beléd, ha mondom, de kinek beszélek, kinek beszélek. Hasznami bitang vagy, semmirekellő isten! Nem azért ástam el anyámat, hogy önbemeredt fontosságod halmozzam, hanem hogy lelket neveljek neked! Mert mi zsivány én se voltam te meglettél annak! Rohadva, miértve - nem üvölteni emeltelek a mennyhez közel! Látni és építeni. Nem pökhendi vágyakozások csóró apródjának hogy elhidd így-úgy majd messze mész. "

De mi csak állunk mert elhisszük aki nem lép vissza az mindent visz. Üvölteni a másiknak, a többinek, a mindennek, hogy mi sokkal fontosabbak vagyunk. Csontlétránk pedig rohad, sipkánk meg csak csörög, csörög.

Mind bolondok vagyunk."