Metropolis

Elértem az origót. Pont, vessző és újra pont. Keletkezésem végterméke. Én ami önmagam vagyok. Nem vagyok eléggé tudatomnál ahhoz, hogy ébren legyek, de nem vagyok elég kába ahhoz, hogy aludjak. A kezeim tökéletesen maguktól mozognak, bár nem látom mi történik, tudom, hogy írok. Kívülről érzékelem - mintha pusztán elemek/fogaskerekek mozgása lenne - a gondolatot, ahogy felszikrázik és berobbantja az alig pihegő idegeket. A legprimitívebb szálakat rángatva meg. Ősöreg motorikus reflexek válaszolnak minden halvány, illuzórikus villanására az agyamnak, ami ugy érzem vérzik. De legalábbis valami folyik róla... felűlről lefelé. CSendben. Odakint erek moccannak, vér dübörög a város bőre alatt. Verejtéket ereszt, ahogy az éjszaka utolsó hűvös szájszagú lehelletét a tarkójára fújja. Ez a verejték a borom. Az én vérem. Annyiszor láttam már felkelni a napot, de sohasem fogom megúnni. Fáj. Félelmetes. Megállíthatatlan. Felszárad tőle a sötétség. Rádnéz. Megérint. Először fáj, de aztán virágbaborul a bőröd. A fény, ahogy mirriádnyi apró bogár, végigszalad a karodon, kicsit később elmúlik a bizsergő érzés és egységes tartós valami marad, amit hajlamos az agy pár pillanattal később el is felejteni, de nem most, nem én. Az én agyam alszik. Meleget érzek a karomon, annyira apró jelentéktelen meleget, hogy ha bármi másra figyelnék eltűnne. De most itt táncol az ujjam hegyén, minden pórusomba befúrja magát. Ez nagyon fura.

A város pedig, azt teszi amit ti sohasem láthattok, leveti a tegnapi bőrét, finoman megrázza az újjat, a csillogót. Hagyja hogy a nap első meleg sugarai azt is megszárítsák, megkeményítsék, hogy ma is járhassatok az utcákon, beszálhassatok az autókba, hogy elvihessen oda ahova menni akartok. Lárva-állapota egy-kettőre eltűnik, a mohó tekintete megszelídül. Ami eddig úgy fúrta magát keresztül a sötétségen, vizelettől és esőtől síkosan, most halottnak tetteti magát. De láthatod, hogy csak játszik, ha megállsz egy kicsit, hallhatod ahogy dübörög a szíve, de nem állsz meg, neked dolgod van. Hogy féltek a farkastól, elképesztő. Mind elfelejtettétek, hogy a tején nevelt minket azzá amik most vagyunk. A "civilizációnk", vérmocskos utópiánk amit napról-napra az életünkkel gúnyolunk. Merész elődeink és dekadens utódaink mind itt vannak előttünk, kézenfogva, babakocsiban vagy kerekesszékben. Táncoljuk ezt a morbid táncot, zsebünkbe és fazekaink alá rejtve a tüzet, lüktető pulzusunkat az idővel elszorítva, nagyságunkat behúzott nyakkal, leszegett fejjel kerülve, mindent látó szemünket csalfa fényekkel és füsttel vakítva meg.

Gondos ordasunk, bölcsőnk, fráterünk, otthonnunk, börtönünk, kriptánk pedig minden hajnallal újra megszületik miattunk, hogy elbírja sajgó lelkünk semmi súllyát. Hogy célját betöltse és menedéket nyújtson önmagunk elől.