1. Egyetlen fajta ismert rénszarvas sem tud repülni. De több mint
300.000 fajta élő organizmus létezik, amely még besorolásra vár és bár
ezek többsége ízeltlábú, vagy baktérium, nem zárhatjuk ki teljesen annak
a lehetőségét, hogy a Télapó mégis repülő rénszarvasok vontatta szánon
közlekedik.
2. A világon 2 milliárd gyerek (18 éven aluli) van. De minthogy a
Telapó (szemmel láthatólag) nem törődik a mohamedan, hindu, zsidó vagy
buddhista gyerekekkel, így a munka 15%-ra mérséklődik - 378 millióra (az
ENSZ Népességügyi Hivatala szerint). Háztartásonként átlagosan 3.5
gyerekkel számolva ez 91.8 millió otthont jelent. Feltételezzük, hogy
mindben van legalább egy jó gyerek.
3. A Télapónak, hála a különböző időzónáknak és a föld forgásának, 31
órája van feladata elvégzésére, ha feltételezzük, hogy keletrol nyugatra
halad (ami logikusnak tűnik). Így 822.6 látogatást tesz másodpercenként.
Ez azt jelenti, hogy minden jó gyerekkel rendelkező keresztény otthon
esetén 1/1000 másodperce van, hogy leparkoljon, lepattanjon a szánról,
beugorjon a kéménybe, megtöltse a zoknikat, a maradék cuccot szétszórja
a fa alatt, fogyasszon a kitett csemegékből, felmásszon a kéményen át,
vissza a szánra és átmenjen a következő házhoz. Feltételezve, hogy az
említett 98.1 millió megálló egyenletesen oszlik el a Föld felszínén
(ami persze nem így van, de számításainkhoz ez is megteszi), két ház
köztött átlagosan 1.2 km távolság adódik, a teljes útra pedig 117 millió
km, nem számolva azokat a megállásokat, amikre mindnyájunk rászorul
legalább egyszer minden 31 órában, plusz a táplálkozás, stb.
4. Ez azt jelenti, hogy a Télapó szánja mintegy 1000 km/s-os sebességgél
mozog, a hang sebességénél mintegy 3000-szer gyorsabban. Az
összehasonlítás kedvéért a leggyorsabb emberalkotta szerkezet, az
Ulysses űrszonda, mindössze 44.6 km/s-mal vánszorog, egy hagyományos
rénszarvas pedig 25 km-t tesz meg óránként - ha nagyon siet.
5. A szán rakománya egy újabb érdekes elem vizsgálódásunkban. Feltéve,
hogy egy gyerek sem kap többet, mint egy kozepes lego játékot (1kg), a
szán mintegy 321,300 tonnát szállít, nem számítva a Télapát, aki így
túlsúlynak minősül.
A Földön egy hagyomanyos rénszarvas maximum 150 kg-ot tud elhúzni. Még
ha feltételezzük is, hogy a repulő rénszarvas (lsd. 1. pont) 10x ennyit
húz, a szán nem mozdul 8, de még 9 rénszarvassal sem. 214,200-ra van
szükség.
Ez megnöveli a súlyt (ha magát a szánt nem is számoljuk) 353,430
tonnára. Csak az összehasonlítás kedvéért, ez négyszer annyi, mint a
vilag legnagyobb hajójának a Queen Elizabeth-nek a súlya. (A hajót a
Titanic katasztrófája után építették, 1962-ben vonták ki az
Atlanti-Óceáni forgalomból, most Los Angeles-ben áll.)
6. Ha 353,000 tonna 1000 km/s sebességgel halad, az nagy légellenállásba
ütközik - ez felmelegíti a rénszarvasokat, kb úgy, ahogy az űrhajók
felmelegednek, amikor visszatérnek a Föld legkörébe. A két
vezér-rénszarvas 14.3 milliárdszor egymillió (összesen 14300000000000)
Joule energiát nyel el másodpercenként. Vagyis szinte
azonnal kigyulladnak, felgyújtva maguk mögött az egész fogatot, miközben
fülsiketítő robaj hallatszik. Az egész rénszarvassereg 4.26
ezredmásodperc alatt ég el. Ekközben a Télapó 17,500-szor akkora
centrifugalis erőnek van kitéve, mint a Föld gravitációja (ez 17 ezer
g). Egy 120 kilós Télapó (ami röhejesen kicsi), mintegy 8,207,123
kilogrammos erővel préselődik majd szánja háttámlájának.
Konklúzió: - Ha a Télapó valaha is megpróbált karácsony éjszakáján
ajándékokat kihordani, mostanra biztos halott szegény.
Látogassátok meg szponzorunk blogját:
http://monsterbrains.blogspot.com/
>:D
Thursday, December 06, 2007
Friday, November 30, 2007
Kocka és Tojás
Adott formák és terek függvényében kijelenthető, hogy ez a két szélsőség. Ezek szimbolizálják most nekünk kedves gyerekek a Rendet és a Káoszt. Höh!!! Merthamégismivan(?) akkor láthatjuk, hogy vizsgálatunk emez nemes tárgyainak, avagy elemeinek felépítése teljesen alkalmas és csak arra irányul, hogy kifejezze ezen 2 fogalmat. Nem több, nem kevesebb.
A Kocka:
Magától értetődő a x a x a. Pontos, arányos, mérhető. Gyakorlati funkciója nincs, önmaga mementója. Azért létezik, mert léteznie kell. Élek és síklapok határolta test. Csendes, udvarias és magányos. Ha fellököd, újra felveszi az alaphelyzetét. Megbízható. Bámulatos és igénytelen. Nem hat.
A Tojás:
Már maga a forma is felszültséget sugall: aránytalan, aszimetrikus, gömböjded. Nehezen marad meg a fenekén, könnyen elgurul. Nem lehet alapja semminek, és mindig hozzá kell igazodni (pl.: a tojástartó kialakítása), nem csapatjátékos, nem lehet megbízni benne, de nem azért mert köcsög, hanem mert a természete nem teszi ezt lehetővé. De érzékeny a környezetére, például fontos neki a meleg. És itt jelentkezik a nagy különbség a Kockával szemben: Azért létezik, mert (önös és önmagán túli) célja van. Csak mellékesen szimbolizál. Élet van benne, és az megtalája a módját, hogy érvényesüljön. Ennek tökéletes eszköze. Előbb-utóbb kinövi önmagát és még több tojást hoz létre. Semmit sem hagy érintetlenül.
Az triv, hogy valahol minden férfi kocka és minden nő tojás, de találja ki mindenki maga-magát. Játék ez.
Jó szórakozást!
Három dolog miatt örülök, hogy magyarnak születtem: a nyelv, a kaja és a lányok.
A Kocka:
Magától értetődő a x a x a. Pontos, arányos, mérhető. Gyakorlati funkciója nincs, önmaga mementója. Azért létezik, mert léteznie kell. Élek és síklapok határolta test. Csendes, udvarias és magányos. Ha fellököd, újra felveszi az alaphelyzetét. Megbízható. Bámulatos és igénytelen. Nem hat.
A Tojás:
Már maga a forma is felszültséget sugall: aránytalan, aszimetrikus, gömböjded. Nehezen marad meg a fenekén, könnyen elgurul. Nem lehet alapja semminek, és mindig hozzá kell igazodni (pl.: a tojástartó kialakítása), nem csapatjátékos, nem lehet megbízni benne, de nem azért mert köcsög, hanem mert a természete nem teszi ezt lehetővé. De érzékeny a környezetére, például fontos neki a meleg. És itt jelentkezik a nagy különbség a Kockával szemben: Azért létezik, mert (önös és önmagán túli) célja van. Csak mellékesen szimbolizál. Élet van benne, és az megtalája a módját, hogy érvényesüljön. Ennek tökéletes eszköze. Előbb-utóbb kinövi önmagát és még több tojást hoz létre. Semmit sem hagy érintetlenül.
Az triv, hogy valahol minden férfi kocka és minden nő tojás, de találja ki mindenki maga-magát. Játék ez.
Jó szórakozást!
Három dolog miatt örülök, hogy magyarnak születtem: a nyelv, a kaja és a lányok.
Monokróm
Néha elfantáziálok, hogy esetleg reboot.
Fejfájás ellen, ahogy ajánlják már régóta: csőből, kékacél, szájonát, egyenesen az agyba. (Ami butaság persze, mert szájon át sokkal fájdalmasabb és a hibalehetőség is nagyobb)
Azonban természetemből fakadóan nem érzem választás tárgyának az elmúlást.
Volt egy barátom (azt hiszem mondhatom, hogy barátok voltunk) aki haldoklott és úgy emlékszem végig nagyon dühös volt, meg kiabált, vergődött. Nem a halála miatt volt dühös, nem érezte igazságtalannak. Felvettem egy pár beszélgetésünket diktafonra, hogy majd később megírom az emlékére és 'Requiem' lesz a címe azt is kitaláltam, de nem sikerült egészen befejeznem. Félbehagytam.
A barátom kedvese mindenképpen látni akarta a jegyzeteimet, meg is mutattam neki. Rengeteget sírt. A következő két hetet együtt töltötték, szinte senkit nem engedtek a maguk közelébe én is csak egyszer beszéltem újra a barátommal három nappal a halála előtt. Ez lett volna az utolsó "interjúnk". Elmondta, hogy a kedvesével legtöbbször csak fekszenek, nézik egymást és nem bírnak mozdulni. Ez nem szertet, vagy szerelem, vagy egyszerű emberi ragaszkodás, vagy féltés, vagy szükség okozta kapocs. Persze ezek a dolgok is jelenvoltak, de azt mondta ez valami más. Azt is mondta, hogy beszélgettek arról amit írtam, de valahogy a kedvesének nem az jött le, ami neki és nekem. Ekkor megmondtam, hogy úgy érzem nem tudom befejezni, nem érzem értelmét. Nem haragudott, megértette. Ez volt az egyetlen alkalom a halála kapcsán amikor elkezdtem sírni. Nem a kudarcom volt az ami elszomorított és (bár ez kegyetlenül hangozhat) nem is az ő halála. Féltem, tudtam, hogy nem értené senki. Láttam magam előtt, ahogy az emberek okosan bólogatnak, hogy értik ezt a kapocs-dolgot is, meg az elmúlás katarzisát, meg a... és egyszerűen felfordult a gyomrom. Vajon én értem ezt a leckét? Kinek szól és kiről? Minek írtam ezt? A betegsége és haldoklása alatt/után ahogy beszéltek vele, róla, ahogy bántak vele, a családja, a barátai, nem volt összeegyeztethető azzal, ahogy ott fekszik egy ember, egy férfi, aki ott és akkor döbbent rá, hogy mekkora súlya is van annak, hogy... Valaki aki nem a halálában látja a tragédiát, hanem az életében amit hátrahagy. Hogyan is írhatnám le annak a mérhetetlen keserűségnek és békének a keverékét amit nekem próbált tollba mondani. És ez csak egy ember, csak egy élet. És nem arra jöttem rá, hogy mit számít az élete az enyémhez, a szeretteiméhez, vagy a világ millió másik haldoklójához képest, hogy én és a minden lett-e kevesebb, és teljesen leszartam, hogy "kiért szól a harang". Láttam elmenni egy világot. És a lecke ott motoszkált a papíron és ott motoszkált a fejemben és görcsberántotta a gyomrom és rázta bennem az üvöltést, hogy nem vagyok képes elmondani, mert nincs kinek. Ha valaki esetleg meg is érti, annak is csak szavak lesznek, józan gondolatok sorban. Senki sem fog tanulni belőle, mert számunkra olyan evidens az élet.
Én sem lettem okosabb, bölcsebb, megfontoltabb, nem lettem jobb ember. De rájöttem, hogy el tudom mondani amit nem lehet. Akkor is ha nincs kinek. Akkor is ha a világtól vagyok részeg. Akkor is ha nem merem.
Attól a naptól kezde sokkal komolyabban vettem magam. Attól a naptól kezdve sokkal kevésbé vettem magam komolyan.
Fejfájás ellen, ahogy ajánlják már régóta: csőből, kékacél, szájonát, egyenesen az agyba. (Ami butaság persze, mert szájon át sokkal fájdalmasabb és a hibalehetőség is nagyobb)
Azonban természetemből fakadóan nem érzem választás tárgyának az elmúlást.
Volt egy barátom (azt hiszem mondhatom, hogy barátok voltunk) aki haldoklott és úgy emlékszem végig nagyon dühös volt, meg kiabált, vergődött. Nem a halála miatt volt dühös, nem érezte igazságtalannak. Felvettem egy pár beszélgetésünket diktafonra, hogy majd később megírom az emlékére és 'Requiem' lesz a címe azt is kitaláltam, de nem sikerült egészen befejeznem. Félbehagytam.
A barátom kedvese mindenképpen látni akarta a jegyzeteimet, meg is mutattam neki. Rengeteget sírt. A következő két hetet együtt töltötték, szinte senkit nem engedtek a maguk közelébe én is csak egyszer beszéltem újra a barátommal három nappal a halála előtt. Ez lett volna az utolsó "interjúnk". Elmondta, hogy a kedvesével legtöbbször csak fekszenek, nézik egymást és nem bírnak mozdulni. Ez nem szertet, vagy szerelem, vagy egyszerű emberi ragaszkodás, vagy féltés, vagy szükség okozta kapocs. Persze ezek a dolgok is jelenvoltak, de azt mondta ez valami más. Azt is mondta, hogy beszélgettek arról amit írtam, de valahogy a kedvesének nem az jött le, ami neki és nekem. Ekkor megmondtam, hogy úgy érzem nem tudom befejezni, nem érzem értelmét. Nem haragudott, megértette. Ez volt az egyetlen alkalom a halála kapcsán amikor elkezdtem sírni. Nem a kudarcom volt az ami elszomorított és (bár ez kegyetlenül hangozhat) nem is az ő halála. Féltem, tudtam, hogy nem értené senki. Láttam magam előtt, ahogy az emberek okosan bólogatnak, hogy értik ezt a kapocs-dolgot is, meg az elmúlás katarzisát, meg a... és egyszerűen felfordult a gyomrom. Vajon én értem ezt a leckét? Kinek szól és kiről? Minek írtam ezt? A betegsége és haldoklása alatt/után ahogy beszéltek vele, róla, ahogy bántak vele, a családja, a barátai, nem volt összeegyeztethető azzal, ahogy ott fekszik egy ember, egy férfi, aki ott és akkor döbbent rá, hogy mekkora súlya is van annak, hogy... Valaki aki nem a halálában látja a tragédiát, hanem az életében amit hátrahagy. Hogyan is írhatnám le annak a mérhetetlen keserűségnek és békének a keverékét amit nekem próbált tollba mondani. És ez csak egy ember, csak egy élet. És nem arra jöttem rá, hogy mit számít az élete az enyémhez, a szeretteiméhez, vagy a világ millió másik haldoklójához képest, hogy én és a minden lett-e kevesebb, és teljesen leszartam, hogy "kiért szól a harang". Láttam elmenni egy világot. És a lecke ott motoszkált a papíron és ott motoszkált a fejemben és görcsberántotta a gyomrom és rázta bennem az üvöltést, hogy nem vagyok képes elmondani, mert nincs kinek. Ha valaki esetleg meg is érti, annak is csak szavak lesznek, józan gondolatok sorban. Senki sem fog tanulni belőle, mert számunkra olyan evidens az élet.
Én sem lettem okosabb, bölcsebb, megfontoltabb, nem lettem jobb ember. De rájöttem, hogy el tudom mondani amit nem lehet. Akkor is ha nincs kinek. Akkor is ha a világtól vagyok részeg. Akkor is ha nem merem.
Attól a naptól kezde sokkal komolyabban vettem magam. Attól a naptól kezdve sokkal kevésbé vettem magam komolyan.
Friday, November 09, 2007
Köhöm...
Priest: -Great Wall of Prophecy! Reveal to us God's will, that we will blindly obey!
Chorus: -Free us from thought and responsibility.
Priest: -We shall read things off you!
Chorus: - And do them!
Priest: - Your words guide us!
Chorus: - We're dumb!
...
Futurama
Chorus: -Free us from thought and responsibility.
Priest: -We shall read things off you!
Chorus: - And do them!
Priest: - Your words guide us!
Chorus: - We're dumb!
...
Futurama
Sunday, November 04, 2007
Édesanyám
"Társam a távirányító. Pittyegtetek adóról adóra, témáról témára, földrészről, kultúráról másik földrészre, másik kultúrára. Ugrások térben és időben. Bámulás a képernyőre, vágtató gondolatok egészen és nem egészen másról.
Az egyik csatornán természetfilm. A szélben hajlongó valami, kimondhatatlan nevű egzotikum… Egyes növények magvai évekig hányódnak terméketlen, aszályos vidékeken, sziklák között és száraz homokon, míg végül valamely állat bőréhez lapulva olyan talajra sodródnak, ahol kicsíráznak. A véletlen mellett szívósság is kell ahhoz, hogy virág szülessen. Sokan rendezkedünk be mostanában mag-létre.
Álmatlan hajnalon magyar nyelvű adás, angol felirattal. Egy cseppet sem forradalmár külsejű bácsi, háta kicsit meggörnyedve, munkásruhája kopott, de tiszta, mesél szenvedélyéről, a halászatról. Mely méghozzá varsával történik! Minden áldott nap ugyanúgy telik. Kopott fedelű kockás füzetébe gondosan, de olyan gondterhelt arccal, mintha legalábbis ő őrizné az atombomba indítókódját, jegyzeteli a rádióból a vízállásjelentést, mutatja: bizony, évtizedekre visszamenőleg hiánytalan a Duna hullám-leltár, hümmögés, hiszen az, hogyan mozog, hány fokos a víz, igencsak befolyásolja, jön-e hal. Majd irány a víz! Ugyanazon az útvonalon, ugyanabban a csizmában és ugyanabban az órában minden nap. Be a ladikba, ki a hatalmas varsát! Hát, most kevés benne a hal, több a gally, a bosszantó szemét, de nagy üggyel-bajjal meg lehet tőle szabadulni. Előkerül a collstock, az a régi fajta, sárga, kihajtogatós, gyermeki ujjat odacsípő. Ez sem maradhat el, meg kell mérni a halat, mert a méret alatti szigorúan megy vissza. A többi bekerül a szákba, adataik meg a fogási naplóba. Bizony! A másik kockás füzetnek is megvan a helye a táskában - dátum, centik, ugyancsak évekre visszamenőleg, historikus precizitással. És aztán a kissé ostoba riporteri kérdésre, miszerint aztán van-e hal?, elhangzik a világ bármely pontján megálló bölcs gondolat: van víz - van hal, nincs víz - nincs hal.
Magyar közszolgálati…Oknyomozó riportműsor (egy a sok közül) valami felháborító embertelenségről, példátlan pofátlanságról, rideg bürokratizmusról… Nekem meg, hogy hogy nem beugrik sok-sok hivatal és bank telefoncenterének szenvtelen komputerhangja (élő ember, akitől kérdezni lehetne, sehol az éterben) és valamiért Hamvas Béla. Íme:
„Sok millió előszobában folyik az emberi örömnek ez a beszennyezése. Beszélhetsz neki mézről és virágról, a szerelemről és a csillagokról, és az öröm imájáról, amely előtt az égi csarnoknak minden kapuja kitárul.
Ez itt hivatal, itt nem szabad beszélgetni, és nem szabad kopogtatni, és várni kell, amíg az írnok bent a kenyérhéjat rágcsálja, és az ablakon kibámul, és el kell merülni a béna és sötét nemlétezésben, és tűrnie kell, hogy az örömre szomjas szívet megpörköljék, mindezt meg nem fellebbezhető hatalommal, évezredes hagyománnyal, a magasabb közérdek nevében.”
Kattintás tovább. Fő műsoridőben, rögtön a dühítő, rémisztő, elborzasztó, keserű (történetesen gázáremelés) információk után jöhet a felüdülés: Tetőtől Talpig Szilikonos A-cska (mutatják is nemzetünk és a magyar nők büszkeségét, fémkesztyű, szemkápráztató rézruha – mintája? mintha egy mesebeli maharadzsa kedvenc feleségének nászköntöséről csenték volna le -, alig tud beszélni az ajkát dudorossá tett botoxtól, de nemigen vesztettünk sokat…, ) kutyája (mennyit költhet a kajájára, az ebkozmetikusra? telik a feslett életből) megharapott egy nénit. Hát, ez aztán a hír! Méghozzá exkluzív… (?!). Na, őt aztán, ahogy a színen menetrendszerűen következő Bulvár D-kát sem igen foglalkoztatja jövedelmező „munkája” közepette az axióma: minden férfi egyforma, csak a gyári számban különböznek. Annyit tudnak ők a mai magyar valóságról, mint amennyit a teafüvek a Kelet-indiai Társaságról.
Na, itt a társamat (amint már említettem, a távirányítót) a piros gombjánál fogva kiiktatom, olyan indulattal nyomom a kikapcs gombot, hogy érzem, kifehéredik a hüvelykujjam. Laza mozdulattal a paplanhoz vágom. Aztán csapom magamat én is a fal felé, sértődötten háttal ennek a fenekestül felfordított világnak. Az ablakon már felsejlik a pirkadat. Az ébrenlét és késői álom határán (ilyenkor ringatom magam a vágyaimmal, mi mindent vennék, ha…) még szaggatottan, valahonnan a kisagyam tájáról felötlik egy sztori. Élt egyszer egy öreg bölcs, akinek nem volt semmije, mégis boldog volt. Diogenésznek hívták. Meghívta őt egyszer a házába egy dúsgazdag ember, akinek bezzeg mindene megvolt. Volt háza, volt kertje. A kertben oszlopcsarnoka, az oszlopcsarnokban tíznél is több szobra. Fürge szolgák aranytálban hoztak a vendégnek kézmosóvizet, ezüskupába töltötték neki a bort, bíborszőnyeget terítettek még a pázsitra is a talpa alá, hogy mezítelen lába ne legyen nedves. Diogenész csak ámult és bámult. Végignézte a lakószobákban is felhalmozott kincseket, a minden szegletben terpeszkedő műremekeket, megcsodálta az elibe rakott drágaságokat. Amikor a vendéglátója kikísérte, az ajtóból még visszanézett, majd összecsapta a kezét: hihetetlen, hogy én mi minden nélkül tudok élni!
Álmában Diogenésszel vigasztalódik egy többgyerekes, alsó-középosztálybeli értelmiségi nő, 40 és 50 között.
Beteges? Patológiás? Az hát. A reggeli első kávénál még a diagnózist is meglelem. MBVH. Azaz Mind Be Vagyunk Hülyítve."
SZJ
Az egyik csatornán természetfilm. A szélben hajlongó valami, kimondhatatlan nevű egzotikum… Egyes növények magvai évekig hányódnak terméketlen, aszályos vidékeken, sziklák között és száraz homokon, míg végül valamely állat bőréhez lapulva olyan talajra sodródnak, ahol kicsíráznak. A véletlen mellett szívósság is kell ahhoz, hogy virág szülessen. Sokan rendezkedünk be mostanában mag-létre.
Álmatlan hajnalon magyar nyelvű adás, angol felirattal. Egy cseppet sem forradalmár külsejű bácsi, háta kicsit meggörnyedve, munkásruhája kopott, de tiszta, mesél szenvedélyéről, a halászatról. Mely méghozzá varsával történik! Minden áldott nap ugyanúgy telik. Kopott fedelű kockás füzetébe gondosan, de olyan gondterhelt arccal, mintha legalábbis ő őrizné az atombomba indítókódját, jegyzeteli a rádióból a vízállásjelentést, mutatja: bizony, évtizedekre visszamenőleg hiánytalan a Duna hullám-leltár, hümmögés, hiszen az, hogyan mozog, hány fokos a víz, igencsak befolyásolja, jön-e hal. Majd irány a víz! Ugyanazon az útvonalon, ugyanabban a csizmában és ugyanabban az órában minden nap. Be a ladikba, ki a hatalmas varsát! Hát, most kevés benne a hal, több a gally, a bosszantó szemét, de nagy üggyel-bajjal meg lehet tőle szabadulni. Előkerül a collstock, az a régi fajta, sárga, kihajtogatós, gyermeki ujjat odacsípő. Ez sem maradhat el, meg kell mérni a halat, mert a méret alatti szigorúan megy vissza. A többi bekerül a szákba, adataik meg a fogási naplóba. Bizony! A másik kockás füzetnek is megvan a helye a táskában - dátum, centik, ugyancsak évekre visszamenőleg, historikus precizitással. És aztán a kissé ostoba riporteri kérdésre, miszerint aztán van-e hal?, elhangzik a világ bármely pontján megálló bölcs gondolat: van víz - van hal, nincs víz - nincs hal.
Magyar közszolgálati…Oknyomozó riportműsor (egy a sok közül) valami felháborító embertelenségről, példátlan pofátlanságról, rideg bürokratizmusról… Nekem meg, hogy hogy nem beugrik sok-sok hivatal és bank telefoncenterének szenvtelen komputerhangja (élő ember, akitől kérdezni lehetne, sehol az éterben) és valamiért Hamvas Béla. Íme:
„Sok millió előszobában folyik az emberi örömnek ez a beszennyezése. Beszélhetsz neki mézről és virágról, a szerelemről és a csillagokról, és az öröm imájáról, amely előtt az égi csarnoknak minden kapuja kitárul.
Ez itt hivatal, itt nem szabad beszélgetni, és nem szabad kopogtatni, és várni kell, amíg az írnok bent a kenyérhéjat rágcsálja, és az ablakon kibámul, és el kell merülni a béna és sötét nemlétezésben, és tűrnie kell, hogy az örömre szomjas szívet megpörköljék, mindezt meg nem fellebbezhető hatalommal, évezredes hagyománnyal, a magasabb közérdek nevében.”
Kattintás tovább. Fő műsoridőben, rögtön a dühítő, rémisztő, elborzasztó, keserű (történetesen gázáremelés) információk után jöhet a felüdülés: Tetőtől Talpig Szilikonos A-cska (mutatják is nemzetünk és a magyar nők büszkeségét, fémkesztyű, szemkápráztató rézruha – mintája? mintha egy mesebeli maharadzsa kedvenc feleségének nászköntöséről csenték volna le -, alig tud beszélni az ajkát dudorossá tett botoxtól, de nemigen vesztettünk sokat…, ) kutyája (mennyit költhet a kajájára, az ebkozmetikusra? telik a feslett életből) megharapott egy nénit. Hát, ez aztán a hír! Méghozzá exkluzív… (?!). Na, őt aztán, ahogy a színen menetrendszerűen következő Bulvár D-kát sem igen foglalkoztatja jövedelmező „munkája” közepette az axióma: minden férfi egyforma, csak a gyári számban különböznek. Annyit tudnak ők a mai magyar valóságról, mint amennyit a teafüvek a Kelet-indiai Társaságról.
Na, itt a társamat (amint már említettem, a távirányítót) a piros gombjánál fogva kiiktatom, olyan indulattal nyomom a kikapcs gombot, hogy érzem, kifehéredik a hüvelykujjam. Laza mozdulattal a paplanhoz vágom. Aztán csapom magamat én is a fal felé, sértődötten háttal ennek a fenekestül felfordított világnak. Az ablakon már felsejlik a pirkadat. Az ébrenlét és késői álom határán (ilyenkor ringatom magam a vágyaimmal, mi mindent vennék, ha…) még szaggatottan, valahonnan a kisagyam tájáról felötlik egy sztori. Élt egyszer egy öreg bölcs, akinek nem volt semmije, mégis boldog volt. Diogenésznek hívták. Meghívta őt egyszer a házába egy dúsgazdag ember, akinek bezzeg mindene megvolt. Volt háza, volt kertje. A kertben oszlopcsarnoka, az oszlopcsarnokban tíznél is több szobra. Fürge szolgák aranytálban hoztak a vendégnek kézmosóvizet, ezüskupába töltötték neki a bort, bíborszőnyeget terítettek még a pázsitra is a talpa alá, hogy mezítelen lába ne legyen nedves. Diogenész csak ámult és bámult. Végignézte a lakószobákban is felhalmozott kincseket, a minden szegletben terpeszkedő műremekeket, megcsodálta az elibe rakott drágaságokat. Amikor a vendéglátója kikísérte, az ajtóból még visszanézett, majd összecsapta a kezét: hihetetlen, hogy én mi minden nélkül tudok élni!
Álmában Diogenésszel vigasztalódik egy többgyerekes, alsó-középosztálybeli értelmiségi nő, 40 és 50 között.
Beteges? Patológiás? Az hát. A reggeli első kávénál még a diagnózist is meglelem. MBVH. Azaz Mind Be Vagyunk Hülyítve."
SZJ
Monday, October 22, 2007
Saturday, October 13, 2007
Link
akinek esetleg kell a mindennapos... nem csak az okoskodás.
http://soap-and-brimstone.blogspot.com/
http://soap-and-brimstone.blogspot.com/
Enciklopédia Titanica 1.
Mindenképpen süllyedünk, de nem mindegy, hogy hogyan. Azoknak akiknek amúgyis és azoknak is akiknek nem biztos. Kezdőkhöz talán, de mindenképpen fontosnak látom közzé tenni miről is szól ez a tripp. Bár kicsit tan.
Cinikus: A közönyt és az igénytelenséget a legfőbb erénynek tekintő, az élet örömeit és szépségeit, valamint a fenálló intézményeket és erkölcsöket megvető ókori görög filozófiai iskola híve. (Szókrátész halála után egyik tanítványa Antiszthenész összegyüjtötte a többieket a kynosargesi gimnáziumban, mely Hercules temploma mellett volt. Az iskola először Antiszthenész nevét viselte, később cinikusoknak csúfolták a tanítványokat, mert úgy éltek, mint a kutyák (görögül kutya a.m. kion), amely szó a gimnázium nevében is benne van. A cinikusok Szókrátész nyomán főelvül vallották, hogy a legfőbb jó az erény, csakhogy ez erényből kizárták a kéjt, a tudományt, a szépséget, az egészséget stb. Mindez fölösleges, a műveltség csak rontja az erkölcsöket, vissza kell térni a természethez; a bölcs beéri maga magával, nem szorul semmire és senkire. A cinikusok lenézik a társadalmi életet, néha az illendőséget is és mainapig cinikusnak nevezik, aki az illendőség szabályait szándékosan sérti. A cinikusok majdnem mind szegény emberek voltak, az alsó néposztályból valók s hatással nem voltak korukra. A cinikus iskola egészségesebb eszméi feltámadtak a sztoicizmusban. - Cinizmus, a szemérmet és külső tisztességet megvető magaviselet.)
Mizantrópia: Általános gyűlölet és bizalmatlanság érzése az emberi faj irányába. Nem feltétlenül társul inhumán, antiszociális vagy szociopatikus viselkedéssel az emberiség felé, sőt afféle válaszreakció annak a jelenben gyakorta megfigyelt negatív vonásaira.
Mokolya(c): A köldökben keletkezett szösz, melyet a hasszőrzet választ ki az általunk viselt ruhadarabból, majd továbbítja és gyűjti azt "púpunkban". Egyetlen logikus magyarázat ennek szükséggességére az, ha a köldök fázására indított reakcióként írjuk le.
Bakamák(c): A lábujjközben keletkezett mokolya-szerű, szösz alapú sodormány. Megfelelő érlelés után ételmérgezés okozására kiváló, gyűjtése szociális szempontból nem javallott. (Bizonyos cipőt nem ismerő dél-afrikai törzsek szakrális áhitattal imádják a bakamákat és pici házakat és egész falvakat építenek nekik néha, és képesek egész nap ezekkel játszani.)
Cinikus: A közönyt és az igénytelenséget a legfőbb erénynek tekintő, az élet örömeit és szépségeit, valamint a fenálló intézményeket és erkölcsöket megvető ókori görög filozófiai iskola híve. (Szókrátész halála után egyik tanítványa Antiszthenész összegyüjtötte a többieket a kynosargesi gimnáziumban, mely Hercules temploma mellett volt. Az iskola először Antiszthenész nevét viselte, később cinikusoknak csúfolták a tanítványokat, mert úgy éltek, mint a kutyák (görögül kutya a.m. kion), amely szó a gimnázium nevében is benne van. A cinikusok Szókrátész nyomán főelvül vallották, hogy a legfőbb jó az erény, csakhogy ez erényből kizárták a kéjt, a tudományt, a szépséget, az egészséget stb. Mindez fölösleges, a műveltség csak rontja az erkölcsöket, vissza kell térni a természethez; a bölcs beéri maga magával, nem szorul semmire és senkire. A cinikusok lenézik a társadalmi életet, néha az illendőséget is és mainapig cinikusnak nevezik, aki az illendőség szabályait szándékosan sérti. A cinikusok majdnem mind szegény emberek voltak, az alsó néposztályból valók s hatással nem voltak korukra. A cinikus iskola egészségesebb eszméi feltámadtak a sztoicizmusban. - Cinizmus, a szemérmet és külső tisztességet megvető magaviselet.)
Mizantrópia: Általános gyűlölet és bizalmatlanság érzése az emberi faj irányába. Nem feltétlenül társul inhumán, antiszociális vagy szociopatikus viselkedéssel az emberiség felé, sőt afféle válaszreakció annak a jelenben gyakorta megfigyelt negatív vonásaira.
Mokolya(c): A köldökben keletkezett szösz, melyet a hasszőrzet választ ki az általunk viselt ruhadarabból, majd továbbítja és gyűjti azt "púpunkban". Egyetlen logikus magyarázat ennek szükséggességére az, ha a köldök fázására indított reakcióként írjuk le.
Bakamák(c): A lábujjközben keletkezett mokolya-szerű, szösz alapú sodormány. Megfelelő érlelés után ételmérgezés okozására kiváló, gyűjtése szociális szempontból nem javallott. (Bizonyos cipőt nem ismerő dél-afrikai törzsek szakrális áhitattal imádják a bakamákat és pici házakat és egész falvakat építenek nekik néha, és képesek egész nap ezekkel játszani.)
Wednesday, October 10, 2007
A reményhez 2.
Legutóbb ott tartottam, hogy reménykednek...
Had mondjak nektek valamit a reményről kedves gyerekek és ezzel senkit nem akarok összetörni, és nem akarok életeket tönkretenni, és senkit sem akarok mentálisan elpusztítani:
AKI REMÉNYKEDIK AZ SZARBAN HAL MEG!
A remény elhomályosítja a tudatot, olyan mint a félelem.
"A félelem az elme gyilkosa, a félelem a kis halál..."
Aki reménykedik az nem látja tisztán a célt, nem gondol bele, hogy milyen kockázatokkal kell számoljon miután elérte amit akart, nem méri fel az erejét. És ami a legfontosabb: Nem tesz meg mindent. Mert aki reménykedik az teret enged annak a csalfa valóságnak, amit ő maga gyártott a képzelt cél köré, és ezzel máris olyan energiákat pazarol, amik lehet pont kapóra jönnének az utolsó 2 lépésnél, és amint veszni vélik látni vágyott ügyüket, azonnal elkeserednek és befordulnak és megadják magukat a depressziónak és a szomorúságnak, és önigazolást nyernek ezek révén. Ahelyett, hogy kűzdöttek volna még egy kicsit, feladják, elfutnak.
Sajnos nagyon kevés dologot kapunk ingyen és bérmentve ezen a világon... az emberhez nem vágják hozzá a boldogságot minden utcasarkon. Működni és tenni kell azokért a dolgokért amikre vágyunk és ebbe - én úgy érzem - nem fér bele a reménykedés.
Had mondjak nektek valamit a reményről kedves gyerekek és ezzel senkit nem akarok összetörni, és nem akarok életeket tönkretenni, és senkit sem akarok mentálisan elpusztítani:
AKI REMÉNYKEDIK AZ SZARBAN HAL MEG!
A remény elhomályosítja a tudatot, olyan mint a félelem.
"A félelem az elme gyilkosa, a félelem a kis halál..."
Aki reménykedik az nem látja tisztán a célt, nem gondol bele, hogy milyen kockázatokkal kell számoljon miután elérte amit akart, nem méri fel az erejét. És ami a legfontosabb: Nem tesz meg mindent. Mert aki reménykedik az teret enged annak a csalfa valóságnak, amit ő maga gyártott a képzelt cél köré, és ezzel máris olyan energiákat pazarol, amik lehet pont kapóra jönnének az utolsó 2 lépésnél, és amint veszni vélik látni vágyott ügyüket, azonnal elkeserednek és befordulnak és megadják magukat a depressziónak és a szomorúságnak, és önigazolást nyernek ezek révén. Ahelyett, hogy kűzdöttek volna még egy kicsit, feladják, elfutnak.
Sajnos nagyon kevés dologot kapunk ingyen és bérmentve ezen a világon... az emberhez nem vágják hozzá a boldogságot minden utcasarkon. Működni és tenni kell azokért a dolgokért amikre vágyunk és ebbe - én úgy érzem - nem fér bele a reménykedés.
Subscribe to:
Posts (Atom)