Komoly kilengéseimre a gyógyír...

Mindenféle zenét szeretek, de a minap képes voltam produkálni egy olyan újfajta hangulatot amire nem sikerült zenét találnom, aztán azt hittem mégis, de aztán mégse.

A hangulat megélése egyfajta látens nyughatatlansággal jár, pici belső mocorgással. Kb. ennyit sikerült eddig biztosan megfigyelnem. Nem eszik bluest, jazzt, stonert, electrót, rappet, hiphoppot, sem különböző fémeket. Még a kényelmesen kegyetlen kísérteti / kísérleti zenéket is visszaköpi amiket pedig amúgy legtöbb belső lényem szeret... adtam neki Valikát, Zoli-Attila-Arián-Ági-Dániel-t, Palikát sokat, komoly nyomást, gitárvinnyogást, falkaparást és edényzörgést. Leszarta mit mond Mr. Tom Waits, Mike Patton, Yoko Kanno, James Cotton, Serj Tankian, Trent Reznor, Erőskarú Lajos, és Boróka Ervin. Szóval lehetetlen fickó, a maga nemében teljesen egyedi.

Pedig Tool-ra mosogatni az egyik legjobb dolog a világon, vagy Gorillaz-ra rajzolni, Nirvana-ra a seggem mosni... üvöltve, Cadaveres de Tortugas-ra sakkozni, Ella Fitzgerald-ra kávézni. Mert nincs szívfájdalom amit Tom Waits nem gyógyít meg, vagy sörözés amire Flogging Molly-nélkül elindul az ember, vagy autóút amit nem a Kyuss kísér. Franz Lehar tudja milyen mikor el akarom pusztítani a világot, és a Muzsikás mindig eszembe juttatja, hogy míg megdöglök magyar leszek. Régebben Machine Headre keféltem... azok voltak a szép idők :)

Lássátok feleim így vagyunk én meg a zene. Mikor a sötétbe voltam zárva, az volt a legnagyobb szívfájdalmam, hogy nem hallgathattam Nine Inch Nails-t... meg a bogarak. De akkor is Luke Kelly-t énekeltem, mert amíg zene lesz kedves lények a képernyő előtt, addig bármilyen szarból ki tudunk mászni.

Szájmon szólt... Uff!

50 óra figyelem...

Valami történt.

Garra mondtam már sok butaságot, de nem mindig serénykedek megérteni ezeket a dolgokat. Már amiket mondok. Egyszerűen kifutnak... aztán kisvártatva felfogom és onnan adja magát a kérdés, Mivaaaan???
A tegnaphoz takjel is járt, morogtam is... próbáltam nem koncentrálni rá, de ilyenkor az ember hajalmos befelé révedni, és olyan dolgokon kapod magad hogy már meg se lepődsz. Az álmaid átkúsznak az ébrenlétbe, de ez már alap. Ezt már Te is tudod. Viszont az csak tegnap tudatosult bennem, hogy van némi hatalmam a dolgok felett ilyenkor. Ha próbálom nem észrevenni az ellenőrt akkor egyszer csak eltűnik. És tényleg. És ha kedves vagyok a dolgokhoz akkor azok visszamosolyognak. Tegnap komoly küldetésem volt... próbáltam nem elbaszni mindent.

50 óra ébrelét után már semmi sem tűnik igazinak. Sem a problémák, sem a forgalom, sem az éhség, sem a hideg, a bor málnaszörpszerű lesz, és minden pillanatban úgy érzem híjján vagyok az értelemnek, hogy összerakhasam azt a különleges mondatot aminek a szavai, mint apró kalapácsok kopácsolnak a fejemben egyfajta folyamatos ütemet biztosítva a létezve-levéshez, mégis túlságosan a távolban ahhoz hogy érdemi hatást gyakoroljanak a lefolytatott kommunikáció bármely szintjén. Aztán rájöttem, hogy úgyse fogom tudni elmondani... talán legközelebb. És akkor cselekvésre ragadtatom magam, mert amit eddig zagyváltam nem kimondottan hihető. Ilyenkor nem tudom kifejezni magam. Ilyenkor minden olyan távoli és minden olyan szép. Úgy érzem magam, mint egy kísértet és hogy ez a peckes ütemű kopogás végig fog kísérni az életemen, ha nem teszek gyorsan valamit. De túl könnyű vagyok, és a szavaim is könnyűek. Aztán jön hirtelen ez a meleg érzés és ez az illat. A tél jut róla eszembe, és valami ami nagyon fájt. És már otthon vagyok és csak ez az illat van és ez a melegség. És a csend, és a hó.

Álmodok.

Nem vagyok kecske!

Ma több kedves romantikus kudarcommal sikerült beszélnem... és mindenki bekaphatja!!!
(bőszen bemutat egyenesen előre)
Ugyanis le lettem szatírozva...
Ne a parkban mutogatós szatírra tessék gondolni, hanem a mitológiai faunra, aki deréktól lefele kecske.
Megállapították ők ugyanis, hogy szőrös vagyok, szakállas, sokat mozgok, de sosem eleget, sokat eszek (ami nemigaz habár szeretek enni), sokat henyélek, még akkor is ha nem alszom, jó vagyok a számmal és a kezeimmel, ennélfogva a fúvóshangszereket szeretem (a pánsípot például utálom!), annyit iszok hogy rossz nézni és éjszaka vagyok aktív, kegyetlen a humorom, és kajánc(!) vagyok, kiszámíthatatlan és szeszélyes, illetve Ágibágitól megkaptam ma, hogy a nőügyeim követhetetlenek. (ha kihagytam volna valamit akkor kérlek basszatok le!)

nah.

Ezekután kedves nimfák senki ne mondja rám, hogy nem bírom a kritikát. Tessék, be lett téve, pont egy lelkizős post elé... :(

A százlábúról... (avagy vigyázat szektás propaganda!!!! jujujujujuj)

Ma megint a gravitáció nyert... képletesen.

Bármit teszek az élet mindig lehúz. Vagy pénzzel, vagy kedvvel, vagy csak a vérem kell neki. De az élet már csak ilyen. Mégis kire kellene haragudnom? Görcsöt köt a chakráimra és an(n)ál fogva felakaszt egy szögre, amíg el nem folyik az összes chí... hogy abból aztán lekvárt főz-e azt nem tudom.

Eleim mikor próbáltak felkészíteni egy életre ami most elég távolinak tűnik, - a távolság ama romantikájával ami minden múltbarévedés csapdája és elveszejtője annak aki kétségbe van esve - egy történetet mondtak az ösvényről amit én választottam életemnek, pontosan ennek a fenti lekvárfőző-félének.

A történet egy Xue (ejtsd: Sú) nevű fiatal szerzetesről szólt, aki miután letöltötte idejét a kolostorban ahol felnőtt, a szokáshoz híven el kellett szarándokoljon más kolostorokba, hogy más mesterektől tanulhassa a chan-t és végül maga is mesterré válljon. Hanem hosszú utazása ellenére nem talált mestert, akinek szavai megérintették, sem kolostort melynek falai közt csendes magányát megtalálhatta, ezért folyvást vándorolt. Mikor feltűnt egy-egy újabb bódhiszatva (afféle buddhista szent), vagy híres guru, nyomban arrafelé vette az útját. Sok bölcsességet hallott és bár nagy tiszteletnek örvendett példázatai folytán melyeket azokban a menedékekben és kolostorokban mondott ahol útja során néha megszállt, jól tudta, hogy így nem lehet mesterré. Egy nap ahogy éppen egy hegyi hágón kaptatott felfelé, elfáradt, s letelepedett az út mellé pihenni. Ahogy ott üldögélt, hirtelen elébe szaladt egy kicsi százlábú. Lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye a pöttöm rovart, azonnal figyelmes lett annak harmónikus mozgására, ahogy a sok kicsi láb mind tudta a dolgát és ahogy az egész test ütemesen haladt előre. Elgondolkodott: - "Lám ez a kis bogár akár csak a Dharma, a szelvényei, akárcsak az élőlények, mindnek saját szíve van, mégis együtt mozognak, ahogy a kerék forog, ahogy a százlábú halad. Bármit tesz a szív az élet csak megy tovább és viszi tova sok kicsi lába. Vajon ha valaki más lennék is tudná az útját? Ha a dharmában bízva itt letelepszek, és fogadót építek a fáradt utazóknak, akkor is ugyanoda jutok, mintha továbbindulnék? Vajon akkor is meglelném a megvilágosodást ha valki más volnék? Mit látnék ha minden reggel egy másik személyként ébrednék, egy új életet építve?"
Hirtelen a kicsi százlábú megállt, felnézett a szerzetesre és megszólalt: - "Xue. Ezer suttogás van-e olyan hangos, mint egyetlen kimondott szó? Nagyszerű dolog minden napfelkeltét egy új pár szemmel nézni, de hogy maga a napfelkelte légy, az a megvilágosodás."
Xue fogadót épített azon a helyen... és egy évig és egy napig ott dolgozott. Majd a következő reggelen eltűnt. Többé senki sem hallott Xueról, a vándorló szerzetesről, de hallottak Lu-Ongról a szabóról aki megmentett három asszonyt a rablók markából és Xi-Páról a révészről, aki télen gyógyszert vitt fel a folyón a rászorulóknak a zajló jégtáblák között.

De ez már nem lényeges. Az élet levedlése és a konstans változás volt a százlábú tanítása. Ez az az út amit követek. És ezen az úton csak meleg szívvel és hideg fejjel lehet járni. Nagylelkűnek kell lenni a találkozásnál és kegyetlennek az elvállásnál. Mert ebben is kettősség rejtőzik. Az élet teli van illúziókkal, és az egyik legnagyobb illúzió az elválás (innen jön az idő és a halál illúziója), mert igazából mind egy vagyunk, ezért ha úgy döntök el is megyek, el is hagylak, el nem felejtelek, és igazából mindig itt leszek, mert Te is része vagy ennek az egynek. Minden összefügg, Te is és én is. Mindigis :D
De a kötődésem csodálatos Te-önmagadságodhoz kirekeszt másokat a figyelmemből és így engem megköt a keresésben. Nem jobbak ők, vagy csodálatosabbak, mint Te, egyszerűen mások (legalábbis úgy gondolják). Azért kellenek, hogy megtaláljuk bennük egymást. Nem azért megyek el mert nem szeretlek többé, hanem mert fontos, hogy ha zsákutcába érek, akkor fel tudjam adni a mindennapi kapcsolatunkat, de sohase, egy pillanatra se gondold, hogy ezzel feladlak téged is, drága Te. Mellettem maradnak azok akikkel még munkám van, de egyszer mindenkivel feladom majd ezt a bizonyos "mindennapit" és akkor lesz a legnagyobb szükség rá, hogy emlékezz: nem mentem messzire. A szeretet is csak egy fajta energia, nem vész el, átalakul, újjászületik és új szeret formájában visszatér az életedbe. Ha szükséged lesz rám, megtalálsz és segítek ha tudok.

Hogy Xue megvilágosodott-e a hegyi hágón nem számít...
Csak egyetlen koan számít, Te.

Intermezzo 13.

"Vannak dolgok amik le tudják győzni az észt és az előrelátást. Az ügyetlenség és a butaság például."

"A világ legjobb kardforgatójának nem a világ második legjobb kardforgatójától kell tartania. Nem, az ember akitől félnie illik az egy tudatlan ellenfél, aki még sohasem tartott kardot a kezében, nem úgy csinálja a dolgokat ahogy kellene így még a hozzáértő mester sem tud felkészülni rá. "

Mr. Samuel Clemens
(saját fordítás)

Intermezzo 12.

"....hódítsuk meg másodszorra is amerikát, de most vigyünk feketéket úgy majd beengednek."

CASH

Nő 3.

Üres forma, természetes szelídség. Dinamikus nyugalom. Csodás összhang. Merengő jellem. Néma tekintet.
Semmi kétség, semmi félelem. Maradandó lágyság. Széles ajakív. Hosszú combok. Örökmozgó copfok. Ki és belégzés. Ütem és mozdulat. Gondolat és emlékezet. Törött szív és szabad lélek. Pillangó.

Találtam valakit aki elmondja helyettem... Poszt-modern, ahogy nem szeretjük

"The paradox of our time in history is that we have taller buildings but shorter tempers, wider freeways, but narrower viewpoints. We spend more, but have less; we buy more, but enjoy less. We have bigger houses and smaller families, more conveniences, but less time. We have more degrees but less sense, more knowledge, but less judgment, more experts, yet more problems, more medicine, but less wellness. We drink too much, smoke too much, spend too recklessly, laugh too little, drive too fast, get too angry, stay up too late, get up too tired, read too little, watch TV too much, and pray too seldom. We have multiplied our possessions, but reduced our values. We talk too much, love too seldom, and hate too often. We've learned how to make a living, but not a life. We've added years to life not life to years. We've been all the way to the moon and back, but have trouble crossing the street to meet a new neighbor. We conquered outer space but not inner space. We've done larger things, but not better things. We've cleaned up the air, but polluted the soul. We've conquered the atom, but not our prejudice. We write more, but learn less. We plan more, but accomplish less. We've learned to rush, but not to wait. We build more computers to hold more information, to produce more copies than ever, but we communicate less and less. These are the times of fast foods and slow digestion, big men and small character, steep profits and shallow relationships. These are the days of two incomes but more divorce, fancier houses, but broken homes. These are days of quick trips, disposable diapers, throwaway morality, one night stands, overweight bodies, and pills that do everything from cheer, to quiet, to kill. It is a time when there is much in the showroom window and nothing in the stockroom. A time when technology can bring this letter to you, and a time when you can choose either to share this insight, or to just hit delete."

Ez egy hivatalos nagyvárosi legenda "junk-mail"

Intermezzo 11.

- én is szeretnék gyakorló buddhista lenni...
- De kicsim... te kaotikus vagy!

Vali & Calapp

Nő 2.

Kusza összevisszaságában az életemnek egyszer csak ott volt és hozzámsímult. Teljesen átkarolt. Teljesen. Bársony volt és füst. Kellem és bujaság. Hanyat vetette magát és mégis ő vezetett. Belémkarolt és mégis mögötte mentem. Csak azért volt velem, mert mást szeretett. Csak azért voltam vele mert senki mást nem szerettem éppen. Kaján mosollyal figyelte ahogy a dolgaimat intéztem és az esze mindig ott járt, mikor majd őt fogom. Aztán egy nap esett. Visszaunszolta magát az albérletbe. Azt mondta menjek el, és én elmentem. Azóta sem mentem vissza. Talán megbántották. Nemtudom.