kapar

LA: - Szánalmasnak tartasz igaz?
D: - Inkább részvétet érzek.
LA: - Másnak is van szar élete.
D: - De ahhoz már tehetség kell hogy valaki 40 perc alatt ennyire bebasszon.
LA: -Ilyen fos-szar társaságban ez létkérdés.
X: - A kurva anyád!
LA: - Megadjam a számát?!?!

Leginkább Andi, a Nagy Visszavágások Mestere

Intermezzo 22.

"Up the airy mountain,
Down the rushing glen,
We daren't go a-hunting
For fear of little man."

The Fairies - William Allingham

Egg-zacht

Gyűlölöm a világot.
Annak ellenére, hogy töménytelen örömömet lelem benne.

Gyűlölöm az emberiséget.
Mert a legjobb amit nyújtani tud, hogy szórakoztat.

Gyűlölöm magamat.
Mert minden próbálkozásom ellenére mindig igazam van.

Softly dreaming, never drunk...

There is the iminent, instant shiver that drives through you like a drill, carving flesh and bone as it works its way inside you, when you experience the feeling that you've lost your "raison d'être". And it leaves you with a lot of blood and pain, and ofcourse: a hole. Oblivion that cannot be filled. And that is how most people come to know madness. The thrilling void, the gap between seconds, that gives true meaning to "not-living" and of being "undead". It's just another abstract edifice of our so called human intellect, life as it is. As time and death, life is just another illusion we have to let go of. Being and operating the way we are, this would be the hardest to understand and accept. To live life without living, that would be the next step for one who abandoned time and death. But we can't breath the bitter hollowness right know, we are not ready for it, the only thing we can do is suffer. If you look around, you can already see the signs. Hooked up on television, on games, sports, funny shows. On violance and sex. These are the best things to tickle our instincts, to trigger the ancient memory of living that lies deep inside each of us. This is how we try to defend ourselves aginst the emptiness. But we are getting immune, that's kinda good. Immunization is development, it's evolution. That's good. Still the void also comes with the inevitable danger of insanity, this phase is a radical step, the mind cannot cope with it. Some will give up, shatter and break. Slowly the pressure built up over the centuries, modernism, progress came as lightning, we are practically living our own future. What we dream about today may become reality tomorrow. These are times of miracles and wonders, and utter horror and suffering. Compassion could and can draw the line inbetween. But the unfinished last sentence of Buddha stays. Only the void grows, it sprouts over our every day, every waking hour, every shallow moment.

Képek és Szintagmák - részlet

Intermezzo 21.

"Imádom ezt a 'New Yorkban vagyok közgazdász'-fílinget. Otthagyjuk a kávét, mindent és rohanunk!"

CASH(tm)

Látszik...

Éberen figyel, a munkábaigyekvő.
Kávéját kortyoló törpe a bank előtt, mielőtt bemegy és teendőihez lát.
Mind bámésznak! Érzik a rezgést, nyugtalanok.
A széllel száll a félelem. Tévúton rebegi mind imáit ostobán.
Árkokban korhad habzó szájjal aki gyönge volt, és nem bírta a nyomást.
Mert együtt remeg, együtt dobog minden lélek.
A nap is kattogva jött fel és óránként gyászos csirimpolásba kezd.
Minden perc számít. Minden perc dráma.
Végtelen, idomtalan, húsos érvek feszülnek egymásnak. Elvek!
Úgy vánszorog az idő és sajtolja ki a gyötrelem pillanataival minden élőlényből...
a feneketlen borzalmat.
Tova illan a bölcsek és bátrak lelki nyugalma is.
Papucsában ülnek otthon a tévé előtt, bekapcsolni gyávák. Nem akarják tudni.
Lefagyott a kultúra, mozdulatlan. A kozmosz is visszatartja lélegzetét.
Minden szem rájukirányul, mindenki csak őket figyeli.
És ők csak a lábukat lógatják és elégedett arccal teáznak, gonoszul.
Önző latrok, zsiványok, de senki sem mer szólni.
Cigerettára gyújtanak, konok módon szívják. Nemtörődöm füstöt eregetnek.
Meg karikát!
Álnokok, gyalázat, undokok.
De mi semmit sem tehetünk, a markukban tartanak.
Ma sztrájkolnak a zongorahangolók!

Intermezzo 20.

"...in spite of or in defiance of the whole of existence he wills to be himself with it, to take it along, almost defying his torment. For to hope in the possibility of help, not to speak of help by virtue of the absurd, that for God all things are possible -- no, that he will not do. And as for seeking help from any other -- no, that he will not do for all the world; rather than seek help he would prefer to be himself -- with all the tortures of hell, if so it must be."

Søren Kierkegaard, The Sickness Unto Death

Topor-gráfia

Álságos, ki nem mondott szavak toporognak bizonytalnul.
Lesz-e aki meghallja? Egyre kevésbé hiszem. A megértettség luxusára már nem tartok igényt. Néha elmélázok az emberi kapcsolataimon. Bárgyú dolog ez. Az ember azt hinné félreteheti az előítéleteket, ekét, taligát, amik szántják és stócólják azokat az alapvető dolgokat amiket ki nem állhatok bennetek. Elsősorban azt utálom, hogy olyan hálásan tudtok csinálni. Odabújni, megörülni, visongani. Aztán ha elmúlt, ha megkaptad amit akartál elfelejtesz mindent, vagy keresel, csinálsz egy okot, hogy tagadhasd, gyűlölhesd, száműzhesd, mellőzhesd. Mert nektek így kényelmes. Csak az a fontos, hogy nektek kényelmes legyen.

Sokszor teljes meggyőződéssel úgy gondolom, hogy egyedül vagyok a világon. Hogy nincsenek barátaim, sem olyan emberi kapcsolataim, amik érdemesek arra, hogy számbavegyem őket. Aztán jön egyszercsak egy kedves valaki és emlékeztet rá, hogy nemnem... vagytok azért egy páran. Rávesz, hogy számoljak. Megnézzem ki-mikor-mit? Tett, tettem, adott, adtam. Ezekből általában minusszal jövök ki. Sebaj. Egyszer valaki azt mondta: "Neked nem lehet mit adni." "Neked sosem kell segítség." Hát, ez baromság.
Mert aztán a sors/végzet/dongók/hintósladik úgy hozza, hogy sürgősen és kurvára kellene a segítség és ijedten tapasztalom, hogy nincs. Ilyenkor cinikus ember lévén jóérzéssel kellene eltöltsön, hogy az élet végül engem igazolt. Nem tölt.

Alapvetően megvagyok egyedül is. Nem vagyok egy társas lény, mióta hozzám közelálló személyeknek szokásává vállt búcsú nélkül távozni. Azt hiszem akkoriban elromlott bennem valami, egy kicsit talán defektes lettem. Az értékrendem is felborult egy picit, érzelmi síkon is labilissá váltam. Azóta tartok egyfajta távolságot, életbelépett nálam egy ösztönös önszabályzó rendszer. Az energiáimat másfelé irányítom (ez az egyik elmélet arra, hogy miért nem alszom). Csak nemrégiben adódott egy helyzet ami kicsit megborította a dolgokat, lebontottam a gátjaimat, hogy azt és úgy adhassak, ahogy szeretném. A dolog máshogy történt, mint gondoltam és nemvárt következményekkel járt. Ellentmondásos időszak volt. Lemondasz valamiről de mégis ottvan, kellene és mégsem veszed el, sírni szeretnél, de csak nevetni tudsz. Valahogy elegyensúlyoztam egy darabig, volt egy biztos pontom. Aztán végül mégiscsak egyedül maradtam. Védtelenül és összezavarodva szembe kellett néznem az eddig elnyomott, elhanyagolt önmagamságaimmal. Kis bitang részeimmel. És aztán csak nehezedett a pálya, a történések teljesen értelmetlen irányba kezdtek sodródni, és én vágytam a pontot csak egy kicsi biztosat, csak valamit, csak látni, beszélni pár szót, de nem akartam terhelni, mert tudtam, hogy ebben az állapotban nem lehetek más csak teher. De azt hiszem ez már elmúlt. Rengeteg pozitív tulajdonságom közül :D az egyik az, hogy nem vagyok képes függeni egy adott dologtól. Egyszerűen túl sok minden van a világon. Egyszer kicsi ribbantott vérsszájú angyalom megkérdezte tőlem: "Neharagudj, de miféle drogos az aki elfelejti bevenni az adagját?". És véginéztem az üvegasztalon és konstatáltam magamban, hogy teljesen értelmetlen követni egy átlagos fehér vonalat. Hirtelen könnyűnek és üresnek éreztem magam (ez nem effekt volt).
Mostmeg itt vagyok. Fáj a fejem. Fáradt vagyok. Élek. Próbálok visszaemlékezni az elmúlt 1-2 évre és agusztus előttről alig dereng valami. Aztán beindul a motor és jönnek az arcok, nevek, zenék, helyek, nevetés, lányok. Bla, bla,bla. Pára, csend, füst, dermedt szelídség, álomittas ujjongás, meleg, apró sóhaj. Ez minden amire szükségem van. Ez és ezernyi pici nesz. Az életem hangjai. Kincseim, kedves torz kis illatok.

Nemtudom, hogy mi van most, nemtudom, hogy mit kellene tennem, nemtudom meddig bírom még így, nemtudom komolyan gondolom-e, nemtudom létezhetetlen ösztöneim muzsikáját szabad-e így hagynom, nemtudom, látszólag érdekes bár egyre csak tovatűnő művi, granulált pótlékok milyen citadellát építettek belém. Szerek, emberek, képek, helyek, zajok. Pótlékok.
Mit pótolok velük? És az mikor tűnt el? Volt valaha? Hová lett?

Teljesen elfelejtettem, hogy ezen a blogon is vagyok. Remélem más is. Most tetszik a magány.

Itt van ami van. Lábak kopognak a parkettán. Egy moly fekszik a hamutartóban (ezek mindenhova odafekszenek). Ki akarok menni az utcára és programfüzeteket gyűjteni, beülni egy kávézóba, az asztalrahalmozni, áttúrni, és egésznap dolgokat nézni, helyekre menni. Almát akarok enni. És kávét. Kávé kell.

Pia

Pont.

Maireann croí éadrom i bhfad.